Mucsi Zoltán: Papíron géplakatos vagyok, nem is színész - interjú

Széttépik az utcán a rajongók?

Az elviselhetőség határán belül.

Abonyban nőtt fel, onnan hová járt színházba? Szolnokra?

Általános iskolás koromban jó, ha kétszer voltam színházban. Aztán három évet Pesten tanultam, akkor pótoltam.

Géplakatosnak tanult. Miért pont ezt?

Focizni akartam, és azt gondoltam, majd itt lesz rá lehetőség. Jöttek az iskolába toborzók, invitáltak a szakmunkásképzőbe, elmondták, miért jó, és ez beégett.

Azt sem tudom, mi az a géplakatos.

Az a szomorú, hogy én is alig.

Ez a három év focival telt?

Nem, mert az hamar kiderült, hogy amit gondoltam arról, hogy mennyire tudok focizni és a valóság közt elég nagy szakadék volt. Ahhoz, amilyen szinten szerettem volna, nem volt elég a tudásom. Ez a három év inkább színházzal és koncertekkel telt.

Mire járt?

LGT-től kezdve a Zeneakadémiáig mindenre. Volt a kollégiumban egy tanár, aki színházjegyeket árusított, neki segítettem. Elég olcsón kaptunk, és nekem még adott jutalékként. Akkor nekem a Popfesztivál és az Egy őrült naplója volt meghatározó. De ez alatt a három év alatt láttam ötszáz előadást. Szóval elég gyakran megfordultam színházakban, beszippantott. Ám eszembe sem jutott, hogy valaha színházzal fogok foglal­kozni. Olyan messzinek tűnt, más világnak. Úgy éreztem, nekem a nézőtéren van a helyem, a színészeknek meg a szín­padon.

Aztán mi történt?

Visszakerültem Szolnokra, és a barátom elvitt egy amatőr társulatba, a Kőtövisbe. Nagyon sok szimpatikus emberrel találkoztam ott. Csináltunk előadásokat, ünnepi műsorokat, járogattunk fesztiválokra. Második éve voltam ott, amikor felvételt hirdettek a szolnoki színházba, segédszínésznek. Jelentkeztem, felvettek. Ez 79-ben történt. Most még próbálgatom, hogy ezen a pályán maradjak vagy ne. Próbaidőszak még, lassan dönteni kell…

Mi jöhet még szóba?

Hát ugye a géplakatos, arról papírom van. Na, és van még rengeteg állás­hirdetés.

Lehetetlen lenne.

Valószínű. Ez már így marad, ha csak nem történik valami rendkívüli, váratlan dolog.

Az sem tántorította el, hogy nem vették fel a főiskolára?

Nem indiánszökdeléssel távoztam, amikor kipakoltak a második rostán, de pszichológushoz sem kellett járnom miatta. Nem egyedül engem nem vettek fel. Sok összetevője van annak, ha valaki nem kerül be. Biztos rossz felvételiző alkat voltam. Erről eszembe jut, amikor segédszínészként felvételiztünk, volt ott egy srác, aki mindent ugyanazon a hangon mondott, maga elé nézve. Kérdezték tőle, milyen tervei vannak, mi szeretne lenni? Mondta, hogy építészmérnök. Akkor ide miért jelentkezett? Nem biztos, hogy oda felvesznek. Engem beszippantott a színház. Felvettek, és tizenöt évet Szolnokon töltöttem. Végigcammogtam a szamárlétrán. 94-ben eljöttem Szolnokról, és különböző kalandokban volt részem.

Miért?

Tizenöt év alatt Szolnokon olyan volt a társulat, hogy jöttek emberek, aztán elszerződtek, én voltam az állandó. Egy idő után gondoltam, én is lépek egyet.

Milyen kalandok jöttek?

Volt ebben szabadúszás, vendégmunkák Nyíregyházán, Miskolcon. A legendás Szentiván­éji álom, ahol Scherer Péterrel egymáshoz ragadtunk. Aztán a Mesterembereket játszottuk, rendező és rendezőasszisztenst. Aztán jött a Bárka Színház, ahol az alapítótagok közt voltunk. Utána én egy picit előbb, majd Péter is jött a Krétakör Színházhoz. Amikor megszűnt, visszamentem a Bárkába, majd Péterrel és még két baráttal létrehoztuk a Nézőművészeti Kft.-t, és csináljuk a mi kis műsorainkat is.

Hogy lett ekkora a barátság?

Szót értettünk. A Mesteremberekben nagyon jól improvi­záltunk, és azóta is úgy tűnik, jól működünk együtt. Sok mindent hasonlóan látunk, dolgos fiúk vagyunk.

Több időt töltenek együtt, mint a családjukkal?

Nyilván a Bárka alapítása napi 12-14 óra volt, rengeteget forgattunk. Ha hat-nyolc órát alszik az ember, ami a családdal töltött időből jön le, akkor jelentősen többet töltöttem vele, mint bárkivel. Ez a cimboraság 94 óta tart.

Akkor ez már megmarad örökre.

Úgy tűnik, nem futó kaland.

A felesége is színész, azt beszélik, tündéri nő.

Szerintem is. Már csak azért is, mert kibír. 1985 óta tart a kapcsolat, az sem futó kaland. Egerben találkoztunk, a nyári színházban. Ott szerelmesedtünk egymásba.

Született négy gyermeke.

Az első házasságomból egy, és aztán három. A leggyönyörűbbek, a legokosabbak, nagyszerű emberkék.

Követi valamelyik a pályán?

A két nagy szinte biztos nem, a két kisebbnél még nem lehet tudni.

Megnézik a gyerekek?

Koruknak megfelelően. A kislány nyilván nem nézte meg hatévesen a Sade márkit.

A tévében? Munkaügyek? Tóth János?

Inkább gépen nézik, mert tizenöt éve nincsen tévénk. Kidobtuk. Hazamentem előadás után, elkezdtem kapcsolgatni, aztán felébredtem kettőkor a fotelban. A gyerekek is különböző korúak, mindenki mást akart nézni, ne üljenek naphosszat előtte. Egy szép napon levittük a ház elé a készüléket.

Ebbe a gyerekek beletörődtek?

Sokkal rövidebb idő volt, mint gondoltuk, két nap alatt megszokták.

Mit csinálnak esténkét?

Az emberiség történetében nagyobb az az időszak, amíg nem volt tévé, és valahogy akkor is felnőttek. Lehet olvasni, zenét hallgatni, társasozni, és a tévét pótolja a net, amin ezer dolgot lehet csinálni.

Hol néz focimeccset?

A fiúkkal beülünk valahová. Ez egy rendszeres program lett.

Meglepett, milyen komolyan kezeli a közösségi médiát. Több mint százhetvenegyezer követője van. Te jó ég!

Nem én kezelem, az egyik gyerme­kem tartja kézben. Persze ránézek.

Hány évesek a gyerekek?

Harmincnyolc, huszonhárom, tizennyolc, tizennégy. A huszonéves is egyetemista, még velünk lakik.

Szigorú apuka?

Igyekszünk következetesek lenni, hol teljes sikerrel, hol kevésbé.

Ugye igazából nem olyan mérges ember, mint Tóth János?

Nem, ezek szerepek. Megpróbálom magamra húzni, azzá változni. Számtalan tulajdonságunk van, az a lényeg, hogy ezeket mennyire tudjuk kordában tartani. Én sem vagyok tökéletes. Voltam mérges életemben, kiabáltam, de inkább csendesen elvagyok. Nem szeretek állandóan a társaság középpontjában lenni. Nekem a színpad elég, az kielégít. Rendben van, ahogy így csordogál az életem.