Szilágyi Tibor ötvennégy éve van a művészi pályán, és ma is olyan lelkesedéssel áll színpadra, ahogy azt az első évadban tette. A munkájának él, és nem szereti, ha a színészmesterséget párhuzamba állítják a bulvárszereplőkkel.
A Veszprémi Petőfi Színházban vagyunk. Este előadása lesz, így fél ötre beszéltük meg a találkozót. Másodpercre pontosan érkezett. Mi történt volna, ha én elkésem?
Nézze, semmi nem lett volna, csak nem lett volna interjú. Lehet, ebben az esetben, mivel eljött Veszprémbe és időnk is van az előadásig, beszéltünk volna, de ha rendezek, akkor én vagyok a 0.00-kor kezdő. Életre-halára komolyan gondolom ezt a pályát, a fiataloknak is azt tanítom, hogy tisztelni kell!
Ha egy barátja csúszik meg időben, akkor sincs pardon?
Ebben nincs barátság. A sarkát nem fogom hátrakötni, de többször nyilatkoztam már, előfordult, hogy huszonévvel ezelőtt azt mondtam egy késő színésznek, ha ez még egyszer előfordul, leváltom. Azóta ismert lett, a napokban egy rádióban összetalálkoztunk és felemlegette az esetet. Nálam méltán sokkal híresebb elődeink is úgy vélték, a munkahelyen pontosnak kell lenni. Úgy kell otthonról elindulni, hogy a váratlan eseményeket is figyelembe véve, biztosan odaérjünk a megbeszélt helyre és időpontra.
Tegyük fel, a színész nem érkezik meg az előadásra…
Botrány van. Ha valaki miatt elmarad egy előadás, azt ki kell fizetni. Régen én is átéltem már ilyet, és az illetőnek fizetnie kellett. Ez az összeg már akkor is több százezer forint volt. Soha, sehonnan nem késett még el? Elmesélek egy régi történetet. Az én időmben a főiskola után kötelező volt két évet vidéken tölteni. Nem lehetett színházat választani, minisztériumi elhelyezés volt. Kecskemétre kerültem. A makrancos hölgy próbájára kellett mennem. Előző nap megvettem a jegyemet, elindultam, majd Solton megállt a busz, mondván, várakozunk tíz percet. A bajai gyorsjáratra szálltam fel véletlenül. Nem estem pánikba. Egyetlenegy taxit találtam Solton, a helyi állatorvost vitte csirkéket oltani. Kikönyörögtem az autót, és tíz perccel a próba kezdete előtt megérkeztem Kecskemétre. Azonnal a gazdasági igazgatóhoz mentem fizetési előleget kérni, hogy kifizethessem a taxit. Később elmeséltem a sztorit egy tévéadásban, a taxis fia felhívott és visszaigazolta a történteket.
Ön szigorú ember?
A pontosságot, a szakmát illetően igen. Az odaadást és a hűséget illetően pedig magammal szemben vagyok a legkritikusabb. Egyébként nem, és nehogy ördögi képet fessünk rólam! Én egy nagyon megengedő, jókedvű, mindenkire odafigyelő ember vagyok. Szeretek örömet szerezni másoknak, a hölgyeknek is mindig viszek virágot. Az említett rádióba is vittem virágot a szerkesztő hölgynek, a premiereken a kolléganőimet ajándékozom meg vele. Magának most azért nem hoztam, mert nem találtam útközben virágboltot, de legközelebb pótolom.
Most, hogy említi, rémlik, az előző találkozásunkkor épp a feleségét lepte meg virágcsokorral. Csak úgy, spontán. Ezek szerint még romantikus is.
Igen. Szeretem a feleségemet és szeretek meglepetést okozni. Mikuláskor lesz a huszonhetedik házassági évfordulónk, és már kigondoltam, hogyan fogjuk megünnepelni. Elárulni nem szeretném, hiszen akkor nem lenne meglepetés. Túlságosan nagy dolgokra persze nem kell gondolni, inkább a gesztust tartom fontosnak. Sok időt nem tölthet otthon, hisz állandóan ingázik a főváros és a vidéki színházak között. Budapest, Veszprém, Sopron… Nem, ez így nem igaz. Tegnap is otthon voltam. Inkább azt mondanám, sokat utazom, sokat vezetek. Szerencsére eddig – a fejemen le is kopogom – nem volt még balesetem. Óvatos duhaj vagyok. Úgy tolok ki a szabályokkal, hogy mindig betartom valamennyit.
Ötvennégy éve a színpadon. Még kimondani is sok. Nem fáradt el?
Akkor lennék fáradt, ha nem csinálnám. Óriási szerepeket játszottam el és játszom ma is, amik egyben memóriagyakorlatok is. Mindig átnézem a szövegkönyveket, rákészülök az előadásra. Ez szellemileg karbantart.
Névjegy
Nős, felesége Sátori Anna ügyvéd.
Egy nevelt lánya van. 1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amely után Kecskemétre, majd Veszprémbe szerződött, később pedig Budapestre.
2003 és 2007 között a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatója volt. A színészet mellett aktívan rendez is.
És fizikálisan?
Úszkálok. Nem csak Budapesten, vidéken is. Szívesen látogatom a helyi uszodákat. Nem vagyok egy úszóbajnok, de nem ez a lényeg.
Nem olvasni önről a bulvárlapokban. Hogyan sikerült ennyi évtizeden át a háttérben maradnia?
Nincs bajom a bulvárral, közigényt elégít ki. Mosolyogva nézem, csak akkor zavar, ha a szakmával keverik össze. Én sem megyek egy néptánccsoportba fellépni, mert nem értek hozzá. A bulvárszemélyiség még nem színész, ha összekeverik, az már zavar. Naprakész sem vagyok, időnként veszek egy-egy újságot, a fodrásznál viszont mindig elolvasom a lapokat. Nem tudom megígérni, hogy a jövőben lesznek botrányaim. Kérdeztem is magától, amikor felhívott, hogy találkozzunk, biztosan velem akar-e beszélni, nem leszek unalmas az olvasóknak? Velem igazán a szakmáról tud beszélgetni.
Ez valóban így történt, ám ha behunyom a szemem, Jean Renót képzelem ide, és ez nem mindennapi élmény.
Mindenki ezzel jön. Egyébként azt mondják, Reno közvetlen, készséges, édes ember. Egyszer azt mondta: mindenki azt hiszi, én vagyok a fenegyerek, pedig fáj mindenem. Szeretek szinkronizálni, ha hívnak és ráérek, szívesen elvállalom a feladatot. Nemrég a Maigret-sorozatot szinkronizáltam. Meggazdagodni azonban ebből sem lehet.
Főleg, ha a felröppent pletykák szerint törvényt hoznak a filmek eredeti nyelven való megtekintéséhez…
Ezzel sokan rosszul járnának, főleg a közönség. Kimutatták, hogy kisebb a feliratos filmek nézettsége. A magyar szinkron nagyon jó, a jól játszó színészt könnyű szinkronizálni, a gyengébbek játékát pedig mindenképpen javítja.
