Ha a szilveszteri kabarék kerülnek szóba, Antal Imre és Pécsi Ildikó párosát az elsők között említik.
– Édes Imre! – sóhajtott Ildikó, amikor a közös kabarékról kérdeztük. – Csoda volt vele együtt dolgozni, és egyben nagy felelősség. Hihetetlen agya volt, fotografikus memóriája. Az egész forgatókönyvet tudta, a stáb minden tagjának feladatát, mindenkinek a szövegét. Innentől kezdve mint az őrültek készültünk, mert tudtuk, ha hibázunk, azonnal kijavít.
– Sőt már előre látta, ha valakinek egy s betű nem jutott eszébe, és súgott. De ezt mindig kedvesen, sosem bántóan tette. Elképesztően művelt volt, csodálatosan zongorázott, és minden nyelven beszélt, ha kellett, ha nem – mosolyodik el Ildikó. – Ha vele dolgoztam, mindig fetrengtünk a nevetéstől.
A Kossuth-díjas színésznőnek is elsőként A néma levente jut eszébe, amikor a kabaréjeleneteikről mesél.
– Például amikor lejöttünk a lépcsőn, szaladgáltunk körbe, és a sapkája beakadt valamibe. Ez véletlen volt, de benne hagyták, mert akkor is brillírozott. Olyanokat rögtönzött, hogy azt nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Sosem felejtem el, amikor A néma leventét csináltuk, volt, hogy azért nem tudtunk dolgozni, mert röhögött mindenki. Annyira imádtuk!
Pécsi Ildikó és Antal Imre együtt járta az országot közös estjével. Mindenhol telt ház várta őket.
– Mindig ő vezetett, én meg olyan vagyok, ha lehetőségem adódik, azonnal elalszom. Beültem hátra, vittem a kispárnámat, beszélgetni kezdtünk. Aztán elaludtam, de amint beértünk valamelyik városba, azonnal felébredtem magamtól. Egy-másfél órás előadásaink voltak, aminek mindig A néma levente volt a vége.
– Soha nem volt egymással semmi problémánk. Fantasztikus zongoraművész volt, aztán rádiós lett, végül bekerült a televízióba, és ezzel a kabaré hőskorába is. Édes ember, mindig jólesik nézni a tévében, ha ismétlik. Szerencsére elég gyakran szokták.
Ők ketten nem csak munkatársak, barátok is voltak. Ahogy akkor a színésznő szerint az egész szakma.
– Olyan nem volt, hogy csak együtt dolgoztál valakivel. Élted az életed, játszottál színházban, önálló ested volt, mentünk forgatni, televízióba, ezerfélét csináltál, és ez egyben tartotta a szakmát. Imrével barátok voltunk, de akkor az egész szakma összetartozott. A munka kötött össze bennünket, mert annyi volt. Amikor már olyan nagy beteg volt, akkor is bejártam hozzá a kórházba. Az volt a szerencse, hogy nem tudta, mennyire beteg. Nem köszöntem el tőle, de nem is kellett. Tőle nem lehet elköszönni, mert még él. A színész nem hal meg, amíg beszélünk róla, amíg nézik. Ha előveszik A néma leventét! Aki nagyon hozzád tartozik, az nem megy el, az veled marad. Imre nem fájdalmat hagyott hátra, hanem önmagát.
Tíz éve nincs köztünk a magyar televíziózás legszínesebb egyénisége, 2008. április 15-én halt meg.
