<p>A Karthago énekese ma már teljesen más emberként lép a színpadra, mint egykor, és úgy érzi, az idő múlása kifejezetten jót tett neki.</p>
Április 13-án a Papp László Sportarénát készülnek megtölteni, ami a Karthagóval talán nem is olyan nagy kihívás. Vagy mégis?
Egy Aréna-koncert mindig hatalmas feladat, nem véletlenül készülünk már több mint egy éve rá. Persze semmi okunk a panaszra, hiszen kevés zenekar ér meg negyven évet ugyanabban a felállásban. Istennek hála, hogy egy tagot sem kellett még eltemetnünk, sem lecserélnünk. Ez óriási dolog.
A kezdetekhez képest mi változott? Milyen nyomot hagyott önökön az idő?
Kifejezetten jót tett nekünk. Nekem biztosan. Hatvanegy évesen már nem tudok nekifutásból felugrani a színpadra, és végigugrálni egy bulit, de hiszem, hogy sokkal tapasztaltabb, hitelesebb és jobb zenész lettem még akkor is, ha a fizikai állapotom már köszönő viszonyban sincs a fiatalkorival. Amúgy kutya bajom, csak néha fáj a térdem.
Nem tűnik ingerlékeny típusnak.
Béketűrő vagyok. Nem érdekel a felhajtás, a magamutogatás. A celebkedéstől is mindig elhatárolódtam, „csak” zenész akartam lenni.
Mondhatni, antisztár?
Abszolút antisztár vagyok. Főleg, mióta megtértem, és hívő keresztény ember lettem.
Pedig nemrég még két végén égette a gyertyát. Sosem tagadta: az alkohol és a nők rabja volt.
Nem véletlen, hogy a rockerek nagy része hamar a föld alatt végzi. Volt, hogy én is felültem a „vonatra”, és elhittem, hogy enyém a világ. Belekóstoltam mindenbe, nagykanállal faltam az életet, és egyre jobban belecsúsztam a piálásba. Nem mondom, hogy alkoholista voltam, inkább amolyan szociális ivó, aki rendszeresen kocsmázott. Aztán egyre többen elfordultak tőlem, és csak azok maradtak, akiket nem érdekelt, hogy élek vagy halok.
Elvonókúrán sosem volt?
Annyira azért nem volt súlyos az állapotom. Engem inkább a rock and roll élet vitt el. Színpadra is csak úgy álltam, hogy be voltam nyomva, aztán amikor az egyik barátomat elkísértem egy gyülekezetbe, és leszámoltam az alkohollal, hirtelen kitisztult a világ, és nagyon furcsa volt minden. Máig emlékszem rá, amikor először józanul a színpadra álltam. Azt sem tudtam, mit kell csinálni. Gondoltam magamban: „Egy tiszta rocker, mi a fene? Mit kell csinálni? Ez így halál unalmas!” Kevésnek éreztem magam. Meggyőződésem volt, hogy nem vagyok elég szórakoztató, pedig csak annyi történt, hogy nem csetlettem-botlottam részegen a kábelekben és nem beszéltem hülyeségeket. Időbe telt, mire megtanultam újra a közönséggel kommunikálni, és szárazon énekelni, de megérte.
Tizenhat éve egy kortyot sem ivott?
Néha, de csak mértékkel, és koncertek előtt soha. Most kiegyensúlyozott az életem, és találtam egy olyan nőt, egy olyan támaszt, aki már nagyon hiányzott az életemből. Szeretném vele Isten színe előtt is összekötni az életemet.
