Soma Mamagésát mindig is foglalkoztatta a lélekvándorlás, a reinkarnáció, hiszen annak tudatával, emlékezetével született. Élete során több emlékbetörése is volt, így pontosan tudja, hogy előző életeiben milyen nehézségeken ment keresztül.
Forrás: Facebook
Mikor és mi volt az első emlékbetörése?
Tizenhat éves koromban. Hajdúnánáson éltem, hatalmas vihar közeledett, én pedig az utcán kóboroltam, amikor megláttam magam egy lázadó néger rabszolgaként, ahogy spirituálékat énekelek, majd kivégeznek.
Milyen érzés volt saját magával találkozni?
Élethű. Mindent, amit akkor, néger rabszolgaként megéltem, megéreztem, az átfutott rajtam. Újraéltem a múltamat.
Más előző életére is emlékszik?
Igen. Épp Ráckevén nyaraltunk a férjemmel, és a két gyerekemmel. Egy kávézóban ültem egyedül, amikor hirtelen rám törtek az emlékek. Ráckevén éltem. Házas voltam.
A jelenlegi férjem volt akkor is a szerelmem, akit elszakítottak tőlem és háborúba küldtek. Mielőtt bevonult volna, odaadtam neki a szüzességemet, és terhes lettem.
Ez idáig egyszer sem volt könnyű életem
Megesett, kitaszított lányként egyedül neveltem a gyerekemet, és vártam vissza a férjemet, aki már soha többé nem tért haza. Ezután nem adtam oda a szívemet másnak, szexelni is csak részegen tudtam. Rettentő boldogtalan voltam, nem sokkal később pedig még a gyerekemet is el kellett temetnem, aki egy szörnyű betegségben hunyt el.
Tehát nem volt könnyű élete…
Hát nem, és az az érdekes, hogy ez idáig egyszer sem volt az. Egy alkalommal szakember segítségével utaztam vissza a múltamba. Az ágyon feküdtem, amikor egyszer csak megszólaltam csehül: csudasztri (csodálatos – a szerk.).
Hipnózisban elmondtam, hogy egy Jestankovic nevű családban élek egy Petruvka nevű faluban. Szikár, vörös hajú férfi voltam, és egy szilvafa előtt álltam. Örökbefogadott, árva gyerek voltam, és egyetlen emberhez ragaszkodtam, a mostohatestvéremhez, aki 1872-ben meghalt egy pestisjárványban. A hipnózis után elmentem Csehországba, felkerestem a testvérem sírját, ami valóban létezett. A fejfára 1872 volt írva, és a helyi plébános mondta, hogy itt a járványban elhunytak nyugszanak egy tömegsírban. A testvérem is köztük volt, akinek ezután a felhőkből kirajzolódott az arca, és engem nézett. Akkor és ott elbúcsúztam tőle, ha már az előző életemben nem volt erre lehetőségem.
