Gönczi Gábor: Szakítás után egy héttel ismertem meg a feleségem - interjú

Honnan való ez az idézet: „A kertkapuba ültessenek rozmaringot, és szerencsehozó levendulát. És legyenek bátran szerelmesek!”?

Nem tudom.

A felesége kedvenc filmjéből, az Átkozott boszorkákból. Kicsit ezért is választotta önt.

Ha azt mondta volna: „Mérföldekről hallja meg, ha nevén szólítom. A kedvenc dalomat dúdolja. Fordítva ülje meg a lovat. Repítse az égbe a palacsintát. Legyen csodásan gyöngéd. Jelképe, a csillag legyen. Az egyik szeme legyen zöld, a másik kék”, akkor tudtam volna. Valóban, az egyik szemem zöld, a másik kék, ez tetszett Ildinek.

És bátran lett szerelmes?

Amikor találkoztunk Ildivel, alig hét nappal elôbb lett vége az előző kapcsolatomnak. A kölcsönös vonzalom rögtön megvolt, de, hogy ebből szerelem alakuljon ki, arra várni kellett néhány hónapot. Tudtam, hogy sokáig nem akarok agglegény lenni, de kezdetben még nem voltam teljesen nyitott egy új kapcsolatra. Kellett néhány hónap, de Ildi mellettem volt, és egyszer csak arra ébredtem, hogy életem legnagyobb kincsére bukkantam.

Azóta telt-múlt az idő, milyenek a hétköznapok?

Meseszerűen indult a kapcsolatunk, és ilyenek maradtak a hétköznapok is. Amikor úgy döntöttünk, hogy megfogjuk egymás kezét, és elindulunk az úton, új élet kezdődött. Az egymásra hangolódás olyan magas szintjét tapasztaltam meg, amit előtte soha. Életem legjobb, legérettebb kapcsolata ez, és már öt éve tart. 

Kisfia, Áron két és fél éves. Mennyire változtatta meg az életüket?

Így lett teljes az életem, Ildivel, Áronnal. Egy gyerek persze rengeteg feladatot ad, amiről korábban fogalmunk sem volt. Ilyen pici korban még minden tőlünk függ, de annyi boldogságot ad, hogy bőven feltölt a szükséges energiával. Most ment óvodába először, egy csoda, amit megélünk. 

Nehéz volt a beszoktatás?

Szerencsénk van, hogy a bölcsi-ovit az utcánk végén egy barátunk működteti. Ildi akkor is bejárt hozzá látogatóba Áronnal, amikor még nem is kellett volna. A kisfiam ezek után már úgy ment, hogy akár egyedül is odatalált volna. Eljátszott a gyerekekkel, úgyhogy heti három napra be is írattuk bölcsibe. Amikor megérezte benne a rendszert, na akkor lett egy kis ellenállás. Az nehéz egy hónap volt. Az első óvodás napján viszont már boldogan ment, indián- ugrásban szökdelt, nem volt probléma.

Apukája hatására lett zenész, Áront érdekli a zene?

Nagyon muzikális, hiszen a szülei is zenész családból származnak. Én rock, Ildi népzenész famíliából. Teli vagyunk hangszerekkel, zenélünk, van gitár, és dob is. Áronnak vannak korszakai, most éppen a dobot imádja. Nemrég Újpesten volt egy nagy utcabál, ahol koncertet adtunk a Smile Rock Circus nevű zenekarommal, Áron pedig eljött megnézni apát. Hátul, a színpad mögött rázta a csörgődobot, láttam, hogy szeretne feljönni hozzám. A közönséget megkérdeztem, mit szólnának, ha a kisfiam feljönne? Áron ötezer ember előtt énekelte el a Nád a házam tetejét. Óriási őrjöngés volt, hatalmas taps. Azt szeretném, hogy rockzenész legyen, Ildi pedig, hogy népzenész. Még neki áll a zászló, de remélem, végül győz az AC/DC!

Őszintén, ment a pelenkázás?

Kezdettől mindenből ki akartam venni a részem, megtanultam, csináltam. Pelenkáztam, etettem, itattam, büfiztettem. A híradós lét előnye, hogy szabadok a délelőttök. Onnantól, hogy megszületett, három éven keresztül mindennap együtt voltunk hármasban. Talán, ha öt nap maradt ki. Mikor adásból hazaérek, fél kilenc körül, még ébren találom. Rohanok, hogy elérjem a fürdetést, játszunk kicsit, és a meseolvasás is a legtöbbször az enyém. Saját mesét mondok, ahol a történet mindig ugyanaz, a szereplőket viszont cserélgetjük, megbeszéljük. Ezek állatos mesék, olyan fordulatokkal, amit Áron már magától mond.

Hétvégén nincs otthon, koncertezik a zenekarával, a Smile Rock Circusszal. 

A legtöbbször este megyek el, van, hogy ő már alszik. Addig szigorúan együtt vagyunk. Kilenc előtt nem nagyon kezdődnek koncertek, a korábbiakra jön velem a család. Összekötjük a kellemest a hasznossal. Magába szívja a színpadot, a zene szeretetét, ahogy én is annak idején.

Külkereskedelmi Főiskolán végzett, külkereskedelmi közgazdász. Nem gondol néha arra, hogy azt csinálná?

Nem, ugyanis amikor elvégeztem a főiskolát, 97-ben elmentem egy bankba gyakornoknak, és egy nap alatt tudatosult, hogy ezt biztosan nem szeretném. Pályatévesztés volt. Gyönyörű szakma, örülök, hogy tanultam közgazdaságtant, de magamat nem tudom elképzelni abban a szerepben, hogy egy irodában ülve pénzügyi kimutatásokat elemzek. Lehúztam másfél hónapot a banknál, és elkezdtem keresni valami egészen mást. 

Hogy jutott eszébe?

Tizenhat éves koromban alapítottam a zenekart, 1991-ben, következő évben már száz fellépésünk volt. Úgy érzem, értek az emberekhez, a közönség motiválásához. De akartam egy rendes szakmát is, aztán kiderült, hogy az első választásom nem nekem való.

A híradózás is komoly szakma.

Tízéves lehettem, amikor apukám kölcsön kért egy kamerát, és azt kérte, hogy bohóckodjak valamit. Mire én leültem, és elkezdtem mondani: „Jó estét kívánok, Gönczi Gábor vagyok, ez itt az esti híradó”. Onnantól híradósat játszottam. De csak később állt össze a kép. Kellett a tévút, a közgazdaságtan, a bank. Elmentem egy újságíró iskolába, ahol viszont az első órán tudtam, hogy ez tetszeni fog. Beszippantott. Elindult a kereskedelmi tévézés, és ezzel a pályafutásom is. Huszonkét éve. Riporttal, hírműfajjal kezdtem, de a híradózás a „király” kategória, amit szerintem mindenki elképzel magának. Nekem húsz év után adatott meg. Óriási megtiszteltetés az ország egyik legnézettebb híradóját vezetni. A szakma iránti tiszteletem, becsületem adtam bele. Amit tízévesen elbohóckodtam, azt felnőttként sikerült megvalósítani. Úgy érzem, most találtam meg a helyemet. Büszke vagyok erre! A híradós nem csak a híradóban híradós, hanem az élet minden területén, étteremben, vásárláskor. Nem csak Gönczi Gábort, hanem a csatornát is képviselem. Ez nagy felelősség, és akkor is igaz, ha koncertezem. Ott is a Tények műsorvezetője vagyok, és képviselem azokat az értékeket, amit felépítettünk a TV2-vel.

Nem engedheti el magát soha?

Ez a véremmé vált, ezzel tudok azonosulni, nem kell meghasonulnom, mást mutatni magamról, mint ami vagyok. Csak azon szoktak meglepődni, hogy közvetlen pali vagyok. Velem lehet beszélgetni.

Boldog?

Igen. Érdekes, hisz nem tudsz folyamatosan az lenni, de Ildivel igyekszünk sokszor kimondani, hogy „boldogok vagyunk”. A feleségem pszichológus, sokat beszélgetünk az érzelmeinkről, és ki is mutatjuk azokat. Ez életem legszebb időszaka, mindent elértem, amiért küzdöttem. Nem is próbálom pergetni az időt. Nekem elég, ha ezt meg tudom tartani, ha Áront látom felnőni, ha még lennének gyerekeink. De nekem úgy is jó, ha minden így marad. Negyvennégy éves múltam, megtanultam, hogy nyolcvan százalékban élvezzük, és csak húszban üldözzük az álmainkat. Sokat megállunk, és lubickolunk a jelenben, és nem azt nézzük, hogy mit lehetne még. A családunk bővítése lehet még cél, beszélünk róla, ha eljön az ideje.