Harsányi Levente: A párok 90 százaléka megcsalja egymást - interjú

Rádió- és tévéműsora van, gyerekei vannak, sportol. Egy nap viszont csak 24 óra. Hogy hangol össze mindent?

Nem kis logisztika, de megoldható. Mindennap kora hajnalban már úton vagyok, nagyjából délig letudom a napi munkát, és jöhet egy kis mozgás. Tenisz, futás vagy úszás után pedig általában munkaebéd következik, és délután három körül apaüzemmódba kapcsolok: ovi, suli, különóra, edzés – mindezt persze felváltva az édesanyjukkal. És azt is mindig előre megbeszéljük, melyikünknél végződik a nap a gyerekeknek.

Ahogy mesél, zavartalannak és békésnek tűnik a kapcsolata a volt párjával. Jól érzem?

Abszolút. Két éve döntöttünk úgy, hogy külön folytatjuk az életünket Ágival, de ennek ellenére iszonyatosan szeretjük és tiszteljük a másikat, és majd mindennap találkozunk is. Talán soha nem volt ekkora egyetértés köztünk, és sikerült úgy megtartani a családi egységünket, hogy közben külön háztartásban élünk.

Sosem akart háza­sodni?

Régen, felszolgálóként annyi esküvőn voltam, és annyi feleséggel, férjjel beszélgettem, hogy könyvet írhatnék róla, amit ha kiadnék, senki sem házasodna többé. Az emberek álságosak, és pusztán csak felszínesség miatt, értelmetlenül vannak vagy maradnak együtt. Arról nem beszélve, hogy a párok 90 százaléka megcsalja egymást. Én inkább maradok egyenes, és élem őszintén az életem, nem úgy, hogy az ellenkezőjét teszem annak, amit gondolok. Nincs annál rosszabb, mint amikor a múló érzelmeket nem felismerik, hanem erőszakolják. Nem szerettem volna, de mi is beléptünk Ágival egy nagy táborba, de a kettőnk közötti kapocs és a családunk megmaradt.

Idilli ez az elválás, amiről mesél, de az ember társas lény. Mi lesz, ha jön egy új szerelem, akár önnél, akár Áginál?

Benne van a pakliban, és úgy gondolom, intelligens felnőttek módjára kezelnénk a dolgot, de nem szeretek arról beszélni, ami nincs. A jövőbe pedig senki sem lát. Bármi megeshet. A lényeg most a jelen, nem a „mi lenne, ha…”, és az, hogy jöhet bárki, a gyerekeimnek két érzelmi bázisa van: az anyukájuk és az apukájuk.

És milyen a jelen egy külön élő, független édesapa számára? Randizós?

Olyan élet, amiben szinte minden a gyermekeiről szól. De persze jól mondta az előbb: az ember társas lény, én is, és ezt el kell fogadni. Szóval élem az életem, ami azt jelenti, hogy jelenleg azt tehetem, azzal, akkor és ott, amit szeretnék. Szerintem ebben benne van a válasz.

Nándi tíz-, Lilla öt-éves. Ők hogy élik meg ezt a változást, és egyáltalán azt, hogy az édesapjuk közismert ember?

Mivel ma is óriá­si szeretet köt össze mind a négyünket, nem gondolom, hogy sérültek volna. Azt pedig, hogy a média világában forgok, látják, felfogják, és semmi bajuk vele, mindamellett, hogy eszük ágában sincs szerepelni. Sosem élnek vissza vele, hogy ismert az apukájuk, és nem is szeretném, ha emiatt valaha is más, akár jobb vagy rosszabb bánásmódban részesülnének.

Huszonhárom év sikeres képernyőzés, rádiózás után egyébként gondolkodik még másban?

Hogyne, egyre inkább szeretnék átmenni a kirakatból a gyártási oldalra. Nagyon sok sikeres produkcióban vettem részt, minden folyamatot láttam, és szerintem normális is, ha egy idő után ötletgazda lesz a képernyősből. Ren­geteg tapasztalatom és tervem van, és más területeken – mint a híradástechnika és a sportfogadás – is próbálkozom, és akkor azt mondom, hogy 24 óra valóban néha kevés.