L’art pour L’art Társulat: Mi sem bírjuk ki az előadásokat röhögés nélkül

Hogyan születnek a L'art pour l'art Társulat poénjai, honnan inspirálódnak? Nyilván azon kívül, hogy a társulat birtokában van A világ összes poénja az őskortól az emberiség fennmaradásáig című könyv.

Szászi Móni: Miután az említett mű nálunk van, az ötletelés annyiban merül ki, hogy hányadik oldalon nyissuk ki a könyvet. Nagyon sokat szoktunk például azon gondolkodni, hogy ha már kinyílt a könyv valahol, akkor a jobb vagy a bal oldalról vegyük ki a poénokat. Kevesen tudják egyébként, hogy a könyvet a Besenyő család izlandi rokonsága találta a zuzmó közt, és küldte el nekünk, amiért örökké hálásak leszünk nekik, hiába izlandiak.

A saját karaktere szövegeibe azért mindenkinek van beleszólása?

Dolák-Saly Róbert: Néha nincs. Mert például a színpadon hiába próbálok beleszólni a jelenetbe, Boborján annyit beszél, és olyan erőszakos, hogy nem hagy szóhoz jutni. Megverni viszont nincs kedvem, mert nekem is ugyanúgy fájna. A saját karaktereink szövegeit egyébként nagyrészt mindenki maga írja, persze vannak egymásnak adott ötletek, poénok  vagy kompletten megírt jelenetek, amik például legtöbbször Móni keze nyomát dicsérik. Én például dalokat szeretek ajándékozni a kollégáknak, amit általában dalolva fogadnak el.

Mennyi ideig készül egy előadás?

Laár András: Az új előadások ötleteit folyamatosan gyűjtjük, és amikor közeledik az új bemutató, akkor jön egy intenzívebb együttműködési időszak, amikor válogatunk a felhalmozódott jelenetek között. Ilyenkor összeállítjuk a műsort, és a próbákon még tovább finomítjuk, érleljük az anyagot, hogy mire a közönség elé visszük, a legtökéletesebb esszencia kerüljön eléjük. Most például február végén lesz az Ember a falvédőről című új műsorunk bemutatója, ami összességében a társulat 19. színházi estje. Az elkövetkező két hónapban erre fogunk gőzerővel készülni.

Ha valakinek rossz a kedve, ki vidítja fel? Ki a csapat igazi mókamestere?

Pethő Zsolt: Ez a menedzser feladata, benne van a szerződésében, hogy gondoskodni kell a művészek jó közérzetéről, és ha valamelyikünk rosszkedvű, akkor rajta verjük el a port. Nemrég például elmaradt egy engem felvidító akciója, ezért a legközelebbi találkozónkon büntetésből félórán át kell engem szórakoztatnia. 

Kinek mi a szerepe a társulatban? Hogyan működnek együtt? Ki mit tesz hozzá egy-egy előadáshoz?

L. A.: Mindenki alaposan részt vesz a munkában, mindenkinek megvannak az erősségei, és ezeket adja a közösbe. Az együtt töltött évek alatt természetes módon kialakult egyfajta konszenzuson alapuló csapatmunka, ami jellemzi a társulatot. Zsolt például remek rendezői készségekkel bír, így ezt a feladatot nagyrészt rábíztuk, de azért nem próbálom személyekre bontani a teendőket, mert mindenki mindent csinál szerencsére. Így mindenki segíteni tudja a másik munkáját, ha szükség van rá.

Kinek melyik a kedvenc karaktere?

D. S. R.: Mindegyikünknek van olyan karaktere, aki a legközelebb áll a személyiségéhez, akinek a bőrében a legotthonosabban érzi magát, bár nagyon sok múlik a pillanatnyi lelki  vagy fizikai állapoton is. Ha hihetünk a közönség visszajelzéseinek, miszerint a figuráink erős, hiteles karakterek, az talán azért lehet, mert ezek a bennünk szunnyadó személyiségjegyek karikatúrái. Így mindenki könnyedén tud azonosulni velük. A bennem rejlő kutya például Boborján figuráján keresztül került felszínre. Vau!

Hogy tudnak kibírni röhögés nélkül egy-egy előadást? Rendszeresen előfordul, hogy valaki nem bírja tovább, és kitör belőle egy nevetés, vagy mondjuk valaki elfelejti a szövegét?

P. Zs.: Nem szoktuk kibírni röhögés nélkül, sőt! Ráadásul a közönségtől sem várhatjuk, hogy nevessenek a poénjainkon, ha azt látják, hogy mi sem szórakozunk rajtuk. Nem akarom nevén nevezni Robit, de van olyan kolléga például, aki szánt szándékkal nevetteti meg a partnerét a jelenet közben, persze nyilván csak az imént említett szempont miatt. 

Van-e valamilyen rituáléjuk külön-külön színpadra lépés előtt?

Sz. M.: Nem vagyunk babonásak, de a kezdés előtt van egy közös ceremónia, amiről nem beszélhetünk, nehogy elmúljon a varázsereje. Állítólag majd a negyvenezredik ilyen rituálé alkalmával gyémánteső esik az égből pont oda, ahol mi állunk. Emiatt úgy kell alakítani, hogy akkor szabadtéri előadásunk legyen, és hogy ne felejtsünk el nagy szatyrokat vinni magunkkal, amiket a fejünk fölé tartunk, ha jön a szénmanna. Úgy beszéltük meg, hogy az összegyűjtött gyémántokat szétosztjuk a közönségnek.

Sok időt töltenek együtt, nem szoktak egymás agyára menni?

L. A.: Természetesen már rég egymás agyára mentünk, de persze a szó jó értelmében, vagyis az együtt töltött időben tudunk inspirálódni, töltődni a többiek által. Tovább szőve a gondolatot, azon vagyunk, hogy még a közönség agyára is rámenjünk, és átadjuk azt a sok meglepetést, amit nekik szánunk a következő néhány ezer előadásunkon.

A társulatból Pethő Zsoltról és Szászi Móniról kevesebbet tudni. Ők mivel foglalkoznak még ezen kívül?

Sz. M.: Zsolt szabadidejében a Satöbbi együttes frontembere, ezenkívül keddenként hattól nyolcig tengeralattjárózik.

P. Zs.: Móni keddenként kettőtől négyig tengeralattjárózik, aztán szerdán négytől hatig megbeszéljük. Ezenkívül meg ír.

A társulat tagjai terveznek-e még újabb könyveket? Milyen témában látják a piaci rést? 

D. S. R.: A 2020-as Tavaszi Könyvfesztiválon jelenik meg az ötödik könyvem a Libri Kiadó gondozásában, amit alig várok, illetve nem is alig, hanem sokkal jobban. Én a piaci rést ott látom, ahol az árusítóasztalok nincsenek teljesen összetolva, és legalább oldalt lépegetve át lehet férni közöttük. 

L. A.: A kicsike kis nyuszika című Edebede bácsi mesét szeretném megjelentetni képeskönyvben.