Nagymamák lettek a Macskanők - 38 éve barátnők Hűvösvölgyi Ildikó és Bencze Ilona

Ildikó reggeltől estig játszik, Ilona rendez. Néha azért találkoznak az öltözőben?

Hüvösvölgyi Ildikó: Persze, hiszen közös 1982–83 óta, amikor a Macskákban összekerültünk. A barátságunk azóta tart. Én tizenkét évig voltam a Macskákban, Icuska tovább, ő átlépett Bombalurinaból, Grizabellába.

Bencze Ilona: Harmincnyolc éve! Egy öltözőbe kerültünk, és mivel a természetünk olyan, hogy soha, semmilyen konfliktus nem volt köztünk, könnyen ment. Alkalmazkodók vagyunk. 

Emlékszik, az első találkozásra?

H. I.: Igen, 1972-ben. Klasszikus hangképzéssel mentem a főiskolára, és azt szerették volna, hogy a beszédhangomon ne csicseregjek. A tanárnő azt mondta, gyere be az Ica órájára, ő erről mindent tud. Annyira bennem maradt, hogyan énekelt, vette az instrukciókat. Végzős volt, én elsős. Mire a Madáchba kerültem, már nagy szerepeket játszott. De akkor még nem nagyon ismertük egymást, ahhoz kellett a Macskák. Láttuk egymást szenvedni, kimerülni. Óriási dolog volt az életünkben ez a darab. Ma már a Turay Idában is együtt dolgozunk.

B. I.: Az első pillanatra nem, de sok minden másra igen. Figyeltem darabokban, nagyon szerettem a Macskákban, remek volt. Mások vagyunk, talán ez a jó bennünk. Két különböző hang szólal meg a színpadon.

Meghatározó pillanat?

B. I.: Ildikónak köszönhetem, hogy elkezdtem rendezni. A Turay színházban is játszottunk, és felmerült, hogy az Acél magnóliákat meg kéne csinálni. Az hat főszerep. Az anya szerepét már játszottam máshol, kérdezte az igazgatónő, hogy vállalnám-e? Örömmel! Erre Ildi azt mondta: „Azt mindig úgy szerettem volna. Nem akarod inkább megrendezni, én meg eljátszom?” Ezen lehet megsértődött volna, aki nem ismeri őt. De én elgondolkodtam rajta, és így lett az életem első nagyszínpadi rendezése. Ezt Ildikónak köszönhetem, nélküle sosem jutott volna eszembe, pedig nagyon szeretem csinálni.

Nagyon különbözőek?

H. I.: Ő szép, magas, hűvös, elegáns szőke, én a pici, temperamentumos barna vagyok. Remekül kiegészítettük egymást. Egyébként ezzel is évekig jártuk az országot. Ica nagyon pedáns, ellentétben velem. Ő színésznő típus, én egyáltalán nem. Különösen az életben, ott anya, feleség és nagyi típus vagyok, de a színpadon azonnal átváltozom. Ő mindig adott a külsejére, nekem erre nem mindig volt időm. Kiegészítettük egymást, tanultunk a másiktól. Én spontán vagyok, hagyom megtörténni a dolgokat, neki nagyon fontos, hogy tudja, mi történik. Kicsit mások vagyunk.

B. I.: Ilyen vagyok, de ez nem színésznőség kérdése. Ilyenek vagyunk, én rendszerető, pedáns, ő szétszórtabb. Amikor színpadon dolgozunk, volt közös önálló estünk, nem is egy, akkor ő is tökéletes és pedáns. Olyanon sem kaptam rajta, hogy egy kelléket máshová tett volna. Csak az életben szétszórt, ami kicsit idegesít időnként, olyankor rá is  szólok.

Mondjon példát!

B. I.: Amikor legutóbb együtt öltöztünk, kereste a papucsát. Megtalálta a száz évvel ezelőttit. Kérdeztem: nem akarsz beinvesztálni egy újba? Három nap múlva ott volt az új papucs. Néha bejövök az öltözőbe, és mindenhol van valami. De, ha tudtam, hogy siet, elpakoltam, mert arra gondoltam, Hüvi fáradt. Ha valakit szeretünk, sok mindent megteszünk érte, nem kekeckedünk pitiáner dolgokon.

A magánéletük is más.

H. I.: Negyvenöt éve élek együtt a férjemmel, hetvenhatban házasodtunk, két lányunk van. Icus elvált, és ismertem azokat a férfiakat, akikkel összehozta az élet. Amit meg lehetett tenni a házasságáért, azt ő megtette. Ő a tartóoszlopa a családnak, a lánya és az unokája az élete. Soha nem szóltam bele, de elmondtam a véleményem, ahogy ő is adott nekem bölcsességeket, ha szükségem volt rá.

B. I.: Tiszteljük, szeretjük és megértjük egymást. Ha ő butaságot csinál, rossz döntést hoz, akkor is megértem. Nem értek vele egyet, de megértem. Sokszor volt, hogy valakinek egy-egy mondata megmaradt bennem, és elgondolkodtam rajta. Olyan, mintha jó angyalom lenne, amit mond, az univerzumból érkező üzenetként kezelem. Ildi esetében többször volt ilyen, és persze fordítva is. Volt, hogy nem követtem a tanácsát, és igazam lett. Az a barátság lényege, hogy merjünk a másik életébe belefolyni, tanácsot adni, mert nem bántó szándékkal tesszük. Vagy tudunk segíteni, vagy nem. De vannak emberek, akiknek az életébe egy mondat erejéig sem szeretnék belemenni. 

A vidéki gyökerek viszont hasonlóak.

H. I.: Őrbottyánban laktam, anyukám ott tanított, apukám parasztember volt. Nyakas kálvinista. Mi onnan hoztuk a tisztességet, becsületességet, munkabírást. Vidékről jöttünk Budapestre, Icus most Nagykovácsiban lakik, én pedig Ürömön, szemben az unokámmal. Csak csettint, és megyek hozzá.

B. I.: Hogy valaki szimpatikus-e, vagy sem, ahhoz a vidéknek nem sok köze van. Az mélyebbről fakad. Lehet, hogy ez is van benne, a neveltetés, de van pesti barátnőm is. Igaz, ami igaz, több a vidéki. Hüvivel nagyokat tudunk vitatkozni, még ízlésbeli dolgokban is. De el merjük egymásnak mondani, és ez a fontos. A 60. születésnapjára kitalált egy gálát, és engem kért, hogy rendezzem meg, mert ismerem      őt, tudom, hogy mi áll jól neki, miben lehet sikeres.

H. I.: Ami összefűzött minket, az a nagy kerítő, a Macskák. Egymás életébe is beleláttunk, behoztuk az öltözőbe. Sülve-főve nem voltunk együtt, mégis szoros a barátságunk. Együtt unokáztunk, neki született először, aztán nekem egy évvel később. Cory nénit mindketten játsszuk a Mary Poppinsban, és a Billy Elliotban is ugyanazt a nagymamát játszottuk. Nagyikorban összeérnek a dolgok. Hiába szőke… (nevet)