Két hétig volt kórházban, ott érte a halál 83 éves korában. Csukás István tegnap reggel fél 9-kor ment el. Örökre lecsukta jellegzetes, fekete, huncut kunszemét, amelyről azt állította, anyai örökség.
Kossuth-díjas, Nemzet Művésze, kétszeres József Attila-díjas író, költő 83 évesen még dolgozott. Nemrég büszkén mesélte lapunknak, hogy lecsaptak rá a színházak. Úgy ment el, hogy karácsonyra még megírta a Süsü sorozat utolsó, harmadik részét. Ezért nyáron még arra sem volt ideje, hogy Szárszóra menjen, pedig azt imádta. Csak az írást még jobban. Ott viszont nem tudott írni, mert kora hajnaltól, késő estig keresték ismerősök, ismeretlenek, amiről így mesélt:
– Van egy kis személyi kultusz Szárszón, és én lubickolok a szeretetben, mintha pezsgőben fürödnék. De ez kizárja azt, hogy fegyelmezetten dolgozzam. Ezért csak akkor megyek le, ha befejeztem a munkám.
Mert a gyerekek nem maradhattak mese nélkül.
Kovácsmester nagyobbik fiaként látta meg a napvilágot Kisújszálláson. Zeneiskolában végzett, hegedűművész akart lenni, de tizenhét éves korában megjelentek a versei, és akkor eldőlt: költő lesz. Sosem bánta meg, már csak azért sem, mert később eltört a bal csuklója, onnantól nem ment volna a hegedülés.
– Jártam a jogi egyetemre, de nem tanultam, nekem a Hungária kávéház volt az egyetem, ahol a nagy írók anekdotázását hallgattam. Nincs az az egyetem, ami ezzel felért volna. Befogadtak, dicsérték a verseim. Húszévesen már szerződésem volt az első verseskönyvemre, de közbejött ötvenhat. (…) Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy Kormos István, az Ifjúság könyvkiadó szerkesztője levitt oda. Nyomorogtunk keményen, ő mondta, hogy gyere, írj mesét. Kipréselte belőlem az elsőt, az Egy szürke kis csacsit. Azért fizettek, a versért nem.
Csukás Istvánnak még a természete is mesés volt, elégedett, boldog életet élt.
– Kezdem visszakapni azt a sok szeretetet, amit hosszú évek alatt adtam – újságolta a Borsnak csillogó szemmel néhány éve.
– Elneveztek rólam egy iskolát Tekándon, Balatonszárszón egy színházat és a szülővárosomban, Kisújszálláson felállították Bagaméri, a fagylaltos szobrát a mozi előtt. Egy íróról lehet szobrot készíteni, de hogy arról a figuráról, akit megálmodott? Egy gyerekkönyv figurájáról? Ennél többet nem lehet kívánni! Ezek a szeretet aranyérmei.
Sosem láttuk szomorúnak, még akkor sem mutatta fájdalmát, amikor elveszítette a feleségét, akivel negyvenkét évig éltek boldogságban. Ezután sem volt magányos, három keresztgyerekük, és azok gyermekei gyakran látogatták a barátok mellett.
Ha az írásról esett szó, nem volt szemérmes. Örömmel megmutatta a szobát, ahol papírra vetette Mirr-Murr, a kandúr kalandjait, a Keménykalap és krumpliorrt, ami EMMY-díjat ért, ahol megszületett Oriza Triznyák, Süsü a sárkány, a Nagy Ho-ho-horgász, kedvence, Picur a Pom Pom meséiből és Mirr-Murr, a kandúr, akinek kalandjaiból a hetvenes évek elején készült bábfilmsorozat, amelynek Halász Judit volt a mesélője.
– A Mirr-Murrban találkoztunk először, és azóta is nagyon jó viszonyt tartottunk egymással – mondja a színésznő. – Nem találkoztunk mindennap, de ha igen, barátságban elbeszélgettünk. A verseiből is énekeltem, és ő nagyon szerette ezeket a dalokat. Ha megünnepeltük a születésnapját, akkor azon én mindig felléptem. Ezek közül a legkomolyabb a 80. volt a MÜPA színháztermében. Eljött minden barátja, kedves ismerőse, sokan. Telt ház volt. Nagyon szépen beszélt róla mindenki, mert őt mindenki szerette. Most többet nem tudok mondani…
A nagy bajszú, huncut szemű mesemondót egy ország gyászolja. A saját szavai nyújthatnak némi vigaszt: „Bármi is történik, az életet derűsen kell élni”.
