Voith Ági: Világéletemben rossz kislány voltam – interjú

Milyen volt felnőni az ünnepelt színésznő, Mészáros Ági és katonatiszt édesapja, Voith Lajos gyerme­keként?

Ötéves koromtól élesen emlékszem mindenre. Például gyönyörű karácsonyaink voltak, csak az volt a rossz, hogy édesanyám akkor is játszott este. Persze néha én is ott voltam. Mesélték, hogy egyszer a Nemzetiben játszottak együtt Latabárral, és a darab végén az ünnep alkalmából pezsgővel koccintottak. Én felkiáltottam a székemből: „jé, iszik a mami!”. A nézőtér ordítva nevetett. Mennyi csodás darabot láttam.

Az jó lehetett.

Állandóan nevelőnőim voltak, mert se apám, se anyám nem volt otthon soha. Ettől nagyon magányos voltam. Állandóan a rádiót hallgattam a szalonban, kívánságműsorokat, minden dalt kívülről fújtam. Gyönyörű polgári lakásunk volt, egy szakácsnővel és egy nevelőnővel, de nem velem foglalkoztak. Balerina akartam lenni, de apám nem engedte, azt mondta, azok rossz lányok. Ő már csak tudta. Mindenkinek udvarolt, hogy úgy mondjam…

Hogyan ismerkedett meg az anyukájával?

Szegeden volt katonatiszt, anyukám pedig sztár. Vett egy nézőtéri széket magának, oda senki nem ülhetett, csak ő. A jóképű hadnagy úrnak kilenc dakszli kutyája volt, ha a hófehér egyenruhában sétált a főutcán, minden nő megőrült érte. Horthy-katonatiszt volt, mégis ötszáz munkaszolgálatost mentett meg. Csodálatos em­ber volt.

Színésznek szánták?

Dehogy! Állandóan zongoráznom kellett, szerintük nagyon tehetséges voltam. Resovszkyhoz vittek, a Zeneakadémia igazgatójához, hogy nézzen meg, pedig még nem értem el a pedált, olyan kicsi voltam. Azt eltitkolták, hogy a Mészáros Ági lánya vagyok. Azt mondta, olyan nagy művész leszek, mint a Fi­scher Annie.

Miért nem lett?

Mert nem bírtam órákat ülni. Minden gyerek az udvaron játszott, engem nem engedtek ki. Később úgy gyakoroltam, hogyha nem látták, közben krimit olvastam.

Rossz kislány volt?

Világéletemben. Gyakran elszöktem otthonról, olyankor felmentem a dédnagymamámhoz. Egyszer anyám elrohant a Pigmalionról, mert hívták, hogy eltűntem. Megtalált, haza akart vinni, de a kilencvennégy éves dédnagymama azt mondta, csak a testén keresztül. Hozzá menekültem a szigor elől.

Máshová is ment?

Nem lehetett pucolt csirkét kapni. Lehettem hatéves, amikor hazahoztak egy pár fekete tollú csirkét. Megláttam és azt mondtam, nem lakom gyilkosokkal. Átmentem a szomszédba, Kőrösi Erzsikéhez, és nem voltam hajlandó hazamenni. Imádtam az állatokat, és ez a mai napig megmaradt. Sokszor elgondolkodtam, ha újrakezdeném, állatokkal foglalkoznék valami egzotikus helyen. Annak idején apám megszerezte valahonnan a Tarzan-könyveket, az csak erősítette az állatok iránti szeretetemet. Egyszer Illyés Gyula bácsi biciklijével mentem világgá.

A költőével?

Igen, a szüleink nagyon jóban voltak, sokszor töltöttük együtt a nyarakat Tihanyban. A lánya, Ika a barátnőm volt. Nem engedtek ki a műjégre, akkor írtam egy levelet: édes szüleim, ne haragudjatok rám, most disszidálok Gyula bácsi biciklijével. Mondjátok meg neki is, hogy ne haragudjon rám. És átmentem a szomszédba a barátnőmhöz.

Nem volt hétköznapi gyerek.

Nagyon vagány, mondhatni, hogy rebellis voltam. Nem tudtak velem mit kezdeni.

Ezért el is küldték internátusba.

Svájcba egy évre, és Olaszországba egy évre. Gyűlöltem mindenhol, mert óriási honvágyam volt. Könyörögtem, hogy hozzanak haza. Utólag arra gondolok, mekkora marha voltam, akkor kellett volna kint maradni. Apám kaphatott volna munkát a Roxi óragyárban, perfekt beszélt németül. Ez 1956-ban történt, amikor anyámnak volt a rádióban az a bizonyos beszéde, hogy addig nem lép színpadra, míg itt vannak az oroszok. Ezért kapott tíz év szilenciumot. Szóval anyám maradni akart, azt mondta: „nem megyek, én magyar színésznő vagyok”. Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját. Ebből az egész családnak rengeteg problémája származott 56 után.

Miért akart színésznő lenni?

Egyáltalán nem akartam, még véletlenül sem. Éppen azért, mert benne éltem. Egyszer egy rádióműsorba betelefonált egy hölgy, hogy ismer hatéves korom óta. Nekem bérletem volt az Operába, az erkélyre. Aznap is betettek a páholyba, ahol mint kiderült, ez a hölgy ült. Megkérték, hogy vigyázzon rám, és otthagytak. Ő mesélte, hogy gyönyörűen, csendben végignéztem, majd felálltam a tapsnál, és az mondtam: na, ez pocsék volt. Ez nekem annyira tetszik, hogy volt véleményem, és nem rejtettem véka alá. Én mindig kimondom, de ezt persze nem szabad.

Hogy lett végül színésznő?

Érettséginél be kellett adni a jelentkezést, és három helyet kellett megjelölni. Az egyik osztálytársnőm mindenáron színész akart lenni. Meg­hallgattam tőle egy verset, és azt gondoltam, ennél jobbat tudok. Beírtam elsőnek a  színművészetit, aztán a külügyet és a kerámia szakot. Elsőnek a színműn volt felvételi. Féltem el­menni, elkísért egy barátnőm. Átmentem az első rostán, a másodikról már tudott az anyám. Felhívta a vizsgáztatókat, a kollégáit, nehogy felvegyenek, ha nem látnak bennem tehetséget. De felvettek. Persze sem az apám, sem az anyám nem örült     neki. Várkonyi osztályába kerültem. Imádtam, hogy kiszabadultam a szi­gor alól, az maga volt a szabadság. Aztán bekerültem a József Attila Színházba.

És az már történelem.

Most Kaposváron dekkolok. Itt is lakom, ha itt játszom. Szeretem a kollégákat, sok a fiatal, és komoly megbecsülést kapok, ami a mai világban már nem szokványos. Nem becsülik a színészeket, ami nagyon szomorú. Elfelejtik, hogy a színész miatt jön be a közönség a színházba. Legalábbis én úgy tudom. Márciusban a Csárdáskirálynőt kezdjük próbálni, Cecília leszek benne. De ahogy Kiss Manyi mondta, addig nem nyilatkozunk egy darabról, amíg nincs meg a premier.