Pápai Joci: Anyagilag most a barátaimat is támogatom – interjú

Elsők között vonult önkéntes karanténba, utoljára mikor volt ennyit otthon?

Nagyon rég. Akkora futásban voltam idestova három éve, hogy nem volt alkalmam rá, hogy kicsit megálljak és felfogjam, az Origo sikere óta mi minden történt velem. Nagyon jó végre egy kicsit itthon lenni a családommal. Mondhatnám, hogy rámfér ez a lazítás, de bevallom, a kialakult veszélyhelyzet miatt nem tudom érzelmileg teljesen elengedni magam. Ráadásul rövid időn belül biztos előtör majd a közönség, a színpad hiánya is.

Jó kedélyű embernek ismerjük, az optimizmusa továbbra is kitart?

Néha megijesztenek a járvánnyal kapcsolatos hírek, gondolatok, de Istenhívő emberként bízom és hiszek. A családommal együtt betartjuk azokat a szabályokat, amiket kérnek tőlünk, mert másképp nem fog megoldódni a helyzet. De igyekszünk megőrizni a jókedvünket, mert szerintem a hit mellett a humor a másik fontos hozzávaló, hogy átvészeljük a rossz dolgokat.

Mi hiányzik a legjobban a karantén előtti időszakból?

Hogy nem láthatom a szüleimet. Mi nap mint nap együtt vagyunk, szinte együtt élünk velük és a testvéreimmel, ezért nagyon hiányoznak. De, ha már nagyon nem bírjuk, azt csináljuk, hogy a kertben találkozunk, igaz, tartjuk egymástól a három méter távolságot. Eddig kétszer volt ilyen, így legalább kicsit összefutunk.

Most, hogy nem kötik le a próbák, a fellépések, észrevett olyat, ami mellett eddig esetleg elment?

Rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam az utóbbi években, és ezt leginkább a gyerekeimre értem. Persze a legfontosabb, a szeretet mindig megvolt és örökre összeköt minket, de például most vettem észre, hogy a kisfiam, Zalán micsoda kiforrott egyéniség lett kilencéves korára. Rácsodálkoztam. Ahogy Hanna kislányomra is, akin mondjuk, mindig láttam, nagyon erős jellem, de már kész hölgy is.

A legtöbb művészt megihletik a mélypontok, alkotásra ösztönzi a járvány időszaka?

Én egy kicsit másképp működöm. Nem szoktam, és nem is tudom megerőszakolni az érzéseimet, ha jön az ihlet, jön, ha nem, nem. Azt gondolom, ahogy eddig minden, ez is idővel kiíródik majd belőlem, de most még kicsit szándékosan visszatartom. Persze a zenélés megy tovább, most jelent meg a legújabb dalom, a Suttogd halkan! Mintha a hatodik érzékem szólalt volna meg, még a karantén előtt leforgattuk hozzá a klipet, az elkövetkezendő pár hónapra én ezt tudom adni az embereknek. Illetve a kis­fiammal újrakezdtük a dobolást, ugyanis elképesztően tehetséges, és most, hogy itthon vagyok, ráfekszünk erre.

A zenéje gyógyír, de van más is, amivel segít?

Megfogadtam, hogy ahol tudok, és ahogy tudok segítek. Ilyen nehéz időszakban nem foglalkozom a kiadásokkal, támogatom a körülöttem lévőket, a barátaimat, akik a családjukkal kilátástalan helyzetbe kerültek. Bizony, mélyre kell nyúlni a zsebbe, de ez nem az a helyzet, amikor kérdéseket lehet feltenni. Ha valaki igazán szereti a másikat, akkor nem gondolkozik, csak ad. Elengedtem azt is, hogy ez később hogy kerül majd vissza hozzám, az sem érdekel, ha sehogy. Bízom benne, hogy mások is így tesznek, mert most adakoznia kell mindenkinek, aki teheti. Szerencsére én megtehetem, nincsenek anyagi gondjaim, kertünk is van, szóval nincs okom panaszra, és az sem gond, hogy a négy fal közé szorultunk a gyerekekkel.

Júniusban nagykoncertje lenne, hogy látja az esélyeit?

Hullámzó. Van, amikor azt érzem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Máskor pedig azt, hogy néhány hónap és visszatér minden a régi kerékvágásba. De szerintem ez a krízis olyan nyomot hagy az emberekben, hogy megtanulják végre értékelni az életükben a jót. Mert korábban már mindenki szinte zombiként hajtott, és megfeledkezett az emberiség arról, hogyan is kell boldognak lenni. Ami a koncerteket illeti, nem áltatom magam: minimum szeptemberig ez az év nekünk nem fog működni, én így tervezek. Aztán, ha nem lesz igazam, legalább kellemesen csalódok.