Mint mindenki másnak, az ölelés, a mozgás hiányzik legjobban azoknak az asszonyoknak is, akik elveszítették a másik felüket. Azt mondják, megszokták, nekik nem újdonság a magány. Az egyik videón nézi a férjét, a másik a fényképéhez beszél, a harmadik a temetőbe jár békéért.
A zenész vigyáz a feleségére
Márky Éva nem szereti, nem is használja az özvegy szót.
– Karantén ide, vagy oda, Laci mindig nagyon hiányzik. Nem tudok menni hozzá a bazilikába, mert be van zárva. Itthon kint van a képe, és rendületlenül beszélek hozzá – meséli Éva, majd nevetve egy példát is mond: – Mielőtt elmegyek itthonról, mindig kérem, hogy vigyázzon rám, nehogy elkapjam ezt a rohadt vírust. Nálam sosem volt félig üres a pohár, igyekszem pozitívan hozzáállni. Valamiért ezt kaptuk, éljünk vele. Mennyi mindent felhalmoztunk, és tessék! Most itt ülünk a halom közepén, és rájöttünk, hogy csak a szeretet számít. Egyébként ablakot pucolok, amit mindenki más ilyenkor – neveti el magát.
– A legnagyobb fájdalom, hogy nem ölelhetem meg az unokáim, a barátaim. Telefonon beszélünk, és ha néha eljönnek, mert bevásárolnak, akkor maszkban elkapom őket egy ölelésre. Galambos Erzsi, Gór Nagy Mariska, S. Nagy Manci (S. Nagy István első felesége – a szerk.) mindennap felhív. Most kezdem tanulni a számítógépet, ügyetlen vagyok, de azért alakul. Laci mindig mondta, hogy próbáljam, de nem érdekelt. A kötelező „szájkosarat” felveszem a boltban, de nem élek állandó rettegésben emiatt. Óvatos vagyok, vigyázok. Holnap kimegyek a Bosnyák téri piacra, mert imádom a békacombot. Egy héten háromszor mentem tornázni a Sportuszodába, na, az nagyon hiányzik! Egyedül nem csinálom, link vagyok.
Csongrádi Kata másokon segít
S. Nagy István özvegye, Csongrádi Kata színművész a karantén alatt sem lubickol az önsajnálatban. Otthon marad, de aktívan tölti el az időt.
– Sokat tornázom, és meditációkat találok ki, hogy jól éljem meg ezt a rosszat, és ne legyen úrrá rajtam a kétségbeesés. Igyekszem másokban is tartani a lelket. A Facebook-oldalamra rendszeresen teszek fel lélekerősítőket dallal és néhány optimista mondattal. Akinek tudok, segítek: időseknek bevásárlásokkal, vagy szociális otthonoknak szerzek maszkokat, kesztyűket. Írok forgatókönyveket a Hatoscsatornán futó Napsütéses Kataságok című műsoromhoz. Montírozom homevideóban a februári dupla telt házas S. Nagykoncertet, mert kell a tévéknek – sorolja Kata egy szuszra.
– Mióta volt az a rettenetes időszak, hogy anyukám és a férjem egyszerre voltak kórházban, és azt sem tudtam, hogy osszam be az időm, kit hogy ápoljak, az lett a jelmondatom, hogy ne magadat sajnáld, hanem másoknak segíts. Ha leülök, és magamat siratom, az nem visz előre. Nekem sem jó a kesergés, inkább megtalálom a módját, hogyan lehet másokon segíteni. Ettől én is jól érzem magam, és azok is, akiknek örömöt szerzek.
A temetőben töltődik fel Gyöngyvér
Somló Tamás özvegye, Keszthelyi Gyöngyvér, vagy ahogy a férje hívta, Csuflák, már jóval korábban megkezdte az önkéntes karantént.
– Volt egy komolyabb műtétem február végén, ami miatt itthon lábadoztam – meséli. – Hat hét után pont kimehettem volna, amikor beütött a vírus. Nem vagyok veszélyeztetett korban, de legyengült immunrendszerrel nem kockáztatnék. Maszkban, kesztyűben megyek vásárolni, és a kutyáimat sétáltatom. Imádok futni, de most a heti harminc kilométernek csak a töredékét futom. Tevékeny ember vagyok, hiányzik a munka, a pácienseim. A számomra fontos emberekkel tartom a kapcsolatot. Szerintem nem véletlenül jött be ez a hirtelen leállás, sokan rohantak át a hétköznapokon, semmire sem jutott idő, az élet megmutatja, hogy mi a fontos: az egészség, a család, a befelé fordulás, a harmónia – folytatja Gyöngyvér, akinek lánya is otthon töltötte az elmúlt időszakot.
– Tanult, most érettségizett. Ez egy olyan időszak, és talán nem is az utolsó, amire később is emlékezni fogunk – jósolja, majd arról beszél, miért nem viseli meg az egyedüllét.
– A temetés után hosszú hónapokig egyedül voltam, senki nem nyitotta rám az ajtót. Úgy éreztem, magamra hagynak. Nem volt erőm haragudni, élni sem. Akkor nagyon nehéznek éreztem, de most már hálás vagyok érte. Egyedül másztam ki belőle, azt az erőt, amit ez adott, senki nem veheti el tőlem. Megerősített annyira, hogy egy ilyen időszakot egyedül is meg tudjak ugrani. Ahová tudok menni, ami sokat jelent, az a temető. Eddig is jártam, most is megyek, kéthetente minimum egyszer. Nekem a temető nem az elmúlást idézi, hanem az a hely, ahol kapcsolódni, töltődni tudok.
