Rost Andrea: Évtizedeket pihenek ki a karantén alatt – interjú

A ön szakmáját hogyan érinti a koronavírus-járvány?

Természetesen minden fellépést és koncertet töröltek. Vannak ugyan függőben lévő felkérések július–augusztus végére, de az időpontok nagyon bizonytalanok.

Nem lehet könnyű ez az időszak egy előadóművész számára.

Nekem az éneklés a lételemem. Most a határidők, konkrét megtanulnivalók nélküli gyakorlás időszakát éljük mindannyian. A megszokott, a felkészülésre és előadásra tagolt időből az időtlenségbe pottyantunk, amivel nehéz mit kezdeni. Kínosan ügyelek arra, hogy az előírásokhoz tartsam magam, és vigyázzak a páromra, a gyerekeimre és magamra. Eközben azt érzem, mintha évtizedeket pihennék most ki, hiszen egyszerre egy-két hétnél több szabadságom sosem volt. De ezt az időt arra is felhasználom, hogy a harminc év alatt felgyülemlett emlékeket, prospektusokat, fotókat rendszerezzem. Ez iszonyatos  munka, ugyanakkor remek időutazás.

Eszerint jól viseli a karantént?

Nagyon szerencsés vagyok, hogy ebben az életkorban, a mostani élethelyzetemben, nem egy picike lakásban kell átvészelnem ezt a szinte háborús időszakot. Mintha kilőttek volna az univerzumba, hogy lebegjek, és ki kell találnom, merre kormányozzam tovább a hajómat. Épp most hallottam a rádióban, hogy be lehet küldeni a COVID-19-cel kapcsolatos alkotásokat, így megpróbálkozom a versírással, mert úgy érzem, ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak ki kell fakad-niuk belőlem. Próbálok nem kétségbeesni, mert azért vannak olyan gondolataim is, hogy: vajon mi lesz ezután? Egyszer ugyanis ennek valahogy vége lesz, és nem mindegy, hogyan folytatódik a világ. Kíváncsi vagyok, milyen irányt vesz az életünk a következő években, évtizedekben.

Már 13 éves korában megmondta egy tenyérjós, hogy világhírű lesz.

Igen, valóban így történt. Holott nem születtem zenei környezetbe, nem jártam zenei általános iskolába sem. Ám állítólag a beszéddel együtt kezdtem el énekelni, nekem ez teljesen természetes megnyilvánulás volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, van keresnivalóm a zenés színpadok világában, otthonról is megkaptam minden támogatást. A gyerekkori vágyam, hogy hollywoodi színésznő leszek és a filmekben énekelni is fogok, némi módosítással, de teljesült. Végül csak eljutottam Los Angelesbe, illetve az operaszínpadokon színésznőként is megvalósíthattam az álmaimat.

Nagyon hamar lett sztár, hogyan tudta ezt feldolgozni?

Mindig az adott feladatra összpontosítottam. Arra figyeltem, hogy ezt vagy azt a szerepet el kell énekelnem a bécsi Staatsoperben, aztán egy másikat másutt. Mindig csak a jelenben éltem és abban teljesítettem, nem értem rá azzal foglalkozni, mit hoz a jövő. Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de már az elején azt éreztem, a helyemre kerültem. Ez azonban nagy stressz, elvárás az embernek saját maga felé is, de amikor a visszajelzések elismerőek, az fantasztikus. Az egyik pillanatban még csak álmodoztam, hogy ezzel a karmesterrel vagy rendezővel együtt dolgoznék, majd hirtelen ez mind megvalósult. A Zeneakadémia kiváló tanárai után rengeteget tanultam és tanulok a mai napig a kollégáktól is.

Lámpaláza van még?

Most már csak az egészséges drukk és a sok tapasztalat segít abban, hogy a feszültség ne bénító, hanem inspiráló legyen. Eleinte néha be kellett, hogy lökjenek a színpadra… Az előadóművészet lényege, hogy a művész át tudja adni azt, amit elsajátított – ez egy nagyon jó, minden mást felülíró érzés.

Egy operaénekesnőnek nem csak hangilag kell a topon lennie?

A technika, a hang minősége csak részben a hangszálak függvénye, amit állandó „edzéssel”, azaz gyakorlással kell karban tartani. Ez azonban önmagában nem elég: elengedhetetlen a megfelelő izomzat, a kiegyensúlyozott lelki tartás is. Ahogy egy idő után az ember kiismeri a színeket is, hogy mi áll jól az egyéniségéhez, így valamilyen szinten a divatban szintén jártasnak kell lenni. A cipőkről ne is beszéljünk, mert az érzékeny pontom…

Nocsak, igaz a pletyka, hogy egy időben gondot okozott önnek a pénz beosztása?

A vásárlás pótcselekvés, hiszen egy hiányérzetet akarunk pótolni. Ha mondjuk, nem tudok eleget otthon lenni, és hiányzik a családom, olyankor veszek magamnak egy cipőt, sálat vagy szép ruhát. Ez kényszeressé válhat, és egy időben én is észrevettem ezt magamon.

A munkája szinte folyamatos utazással jár. Emellett hogyan lehet működtetni egy családot?

Negyed századnál is hosszabb időn át nagyon nehéz volt egyensúlyozni, a személyes jelenlétet ugyanis semmi sem pótolja. Nagy lemondás volt, hogy távol kell lenni a szeretteimtől, ugyanakkor intenzívebben tudtam koncentrálni, amikor a szerep elsajátítása közben nem zavart a sok egyéb otthoni, háztartással, gyerekekkel kapcsolatos dolog. És mivel fizikailag távolabb kerül az ember az otthonától, sok mindent tisztábban lát. A második házasságom alatt éltem kilenc évet Berlinben, de akkor is nagyon sokat jöttem haza, mert Magyarországra, mint bázisra, nagy szükségem van. A mostani életszakaszomban talán éppen azt szeretem a legjobban, hogy sokat lehetek itthon.

Nem gondolja, hogy alárendelt szerep egy világsztár partnerének lenni?

Egy nő hajlamosabb feladni a saját karrierjét és a párját szolgálni, segíteni, ám ez fordított esetben nagyon-nagyon ritkán jön össze. Én persze reménykedek még ebben, de sajnos a két házasságom kudarca azt bizonyítja, nem egyszerű. Sokat dolgoztam azon, hogy a mellettem lévő ne érezze, minden rólam szól, de sajnos mindennek rólam kellett szólnia, hogy egyre feljebb jussak. Az előadóművészet azonban olyan örömöt tud adni, amit semmi más. Sokszor a zenéhez menekültem, amikor fájdalmaim, csalódásaim voltak.

Mi az álma, amit még nem váltott valóra?

Vannak szerepálmaim, amelyek után vágyódom, aztán meglátjuk, más is úgy gondolja-e, hogy el tudom még ezeket énekelni. Egy ötvösmű- vés­szel együtt terveztem egy ékszerkollekciót, így vannak olyan vágyaim, hogy képzőművészettel vagy költészettel foglalkozzak. Hátha ezekkel is tudok másoknak örömet szerezni és reményt adni.

Részt vesz az Ökumenikus Segélyszervezet munkájában, a Pető Intézetnek pedig jószolgálati nagykövete. Ezek a feladatokat folytatni tudja most, a járvány idején?

Ezek főleg a személyes jelenlétemmel tudnak működni, így most sajnos szünetelnek. De a tehetségek felkarolása később is aktuális lesz, legfeljebb a mikéntje fog egy kicsit átalakulni.

Korábban a lányával együtt is fellépett, ő hogy került az opera világába?

A lányom elvégezte ugyan a Zeneakadémia ének tanszakát, de úgy látom, lassacskán tehetséges fotóművész válik belőle, igazából inkább ott tud majd kiteljesedni. A zene mindig ott lesz az életében, de lehet, hogy nem az az ő igazi útja. A fiam pedig sokáig dobolt, és talán egy hete mondta, hogy megint akar magának venni egy dobfelszerelést, mert hiányzik neki a játék. 

Nem lehet, hogy nyomasztó egy ilyen sikeres édesanya mellett zenével próbálkozni?

Egy gyerek mindenképpen jobb szeretni lenne, mint a szülei, ez a dolga. Most úgy látom, hogy a lányom ezt az inspirációt a fotózásban fogja kamatoztatni.

Meddig tarthat egy operaénekesi karrier?

Ez a hangi adottságoktól függ, ami mindenkinél más és más. Én a szólistapályafutásommal párhuzamosan tanítok is, és remélem, még sok éven át hajthatnak tovább az új feladatok és a kíváncsiság. Egy ilyen világválság után amúgy is elképzelhető, hogy új perspektívák és lehetőségek nyílnak meg számunkra.