Szarvas József: Szorongással léptem színpadra a kancsalságom miatt – interjú

Gyerekkorában elképzelhetőnek tartotta, hogy ilyen sokra viszi?

Muszáj volt megálmodni (nevet). Kezdetben volt az álom és a vágyakozás, a tervezés, aztán jön maga az út. Közben a korrekció, az élményszerzés, a megalapozás és a rengeteg munka. Minden gyerek a sikert álmodja meg magának, de hogy azt hol éri el, az már teljesen egyedi.

Miről álmodozott akkoriban?

Amikor Kovács Kati megnyerte a 68-as táncdalfesztivált, eldöntöttem, hogy ő lesz a feleségem. Végül ebből nem lett semmi. Az első szakmája a hentesmesterség volt. Igen, de amikor hentesként dolgoztam, már írtam verseket és színjátszókört szerveztem. Amikor elvégeztem a szakmunkásiskolát, beiratkoztam gimnáziumba felnőttképzésre. A továbblépéshez szükség volt az elvágyódásra. A parasztgyerekeket a népdalok éneklése helyhez köti, de a táncdaloké már a városba csalja.

A gyermekkori élményei mennyire határozzák meg a felnőttkorát?

Mint színész, most is belőlük táplálkozom. Minden nehézség és gyötrelem hozzájárult a mai sikerekhez. Egyszer Varga Éva osztálytársnőm a főiskolán, amikor egy jelenetben segíteni próbáltam neki, felsikított, hogy „hagyjál békén, neked könnyű, mert nehéz gyerekkorod volt!”. Azt gondolta, hogy van miből merítkeznem, és bizonyos értelemben igaza is volt, de mégsem gondolnám, hogy a Hortobágyon élő fiúként hátrányos helyzetű lettem volna. Apám 1968-ban négy gyerek mellett havi 200 forintot keresett. Ennyi pénz talán elég volt a disznók etetésére, de hogy a mi asztalunkra is étel kerüljön, arra már nem. Kénytelenek voltunk magunk megtermelni, amit ettünk, és amivel fűtöttünk. 1972-ben még volt 100 disznónk, de aztán 1973-ban bekényszerültünk a városba.

Mennyire nehéz vagy ígéretes a színészi pálya?

Mindig is ígéretes volt és nehéz. Mindig is olyan pályára vágytam, amit a gyerekeim és a családom előtt férfiasan tudok vállalni. Azt hiszem, ez sikerült, de sok színésztársamnak nem. A szakmánkban a mérce a Rómeó és Júlia, mert abban a darabban szükség van Rómeóra, Júliára, dajkára és Mercutióra. A színpadi létezés minden pillanata életbe vágó.

Valójában a színházban érzi magát igazán elemében?

Elememben érzem magam az Őrségben, Viszákon is, de valóban a színház ad keretet, ritmust és egzisztenciát, amire aztán családot alapíthattam. A szakmánk oldalágai, a rádiójátékok és a filmek lehetőséget és esélyt adnak a kiegészítő jövedelemre, ugyanakkor meghozzák az ismertséget, a népszerűséget. Ezek emelik vagy éppen süllyesztik az embert közszereplővé. Kinek mi jut belőle...

Bosszankodott már azon, hogy miközben a legkomolyabb főszerepeket, például Ádámot is eljátszotta, a tömegnek az Üvegtigris Cingárja jut önről eszébe?

Örülök neki, hogy végre letettem valamit az asztalra (nevet). A múltkor elment mellettem egy fiatalember a tíz év körüli fiával, és odasúgta a gyereknek, hogy „oda nézz, ott van Cingi bácsi”! A kisfiú rám nézett, és megjegyezte, hogy „nem is úgy néz ki”. Erre megszólaltam: „Te sem így néztél ki 10 évvel ezelőtt, gyerekem”. Rengeteg filmben játszottam. Volt egy pillanat a Sorstalanságban, amire büszke vagyok, az Üvegtigris pedig egyfajta összegzés. Az emberek barátsággal néznek rám.

A színészi pályája kezdetén a felesége és az anyósa tartotta el. Ezt hogyan élte meg?

Teljesen normálisan, hiszen felvettek a főiskolára, az anyósom pedig éppen nyugdíjba ment. Bár a keze köszvényes volt, mégis elment fagylaltot osztani, hogy minket segíthessen, és legyen pénzem vonatra. Az első nejem a munkája után még külön gépelést vállalt. Mindent megtettem, hogy mindenből ötöst kapjak, hogy az ösztöndíjam emelkedjen, hogy legalább magamat el tudjam tartani.

Mindent szenvedéllyel él meg?

Csakis! Ezer fokon égek, akárcsak a macskám, amely most is ülhetne az ölemben, de helyette inkább a fán szaladgál. Aki nem ismeri, azt hiheti, hogy játszik, pedig nem! Szenvedélyesen készül rá, hogy egyszer találkozik egy egérrel. Szükség van egy belső életösztönre. Az élet élni akar, ez pedig nem lehet egy tanult valami. Nem készülhetünk a sikerre depressziósan vagy gyűlölettel tele!

A külsejével elégedett?

Meg kellett vele barátkoznom! A kezdetekben szorongással léptem színpadra a kancsalságom miatt. Amikor felvettek Debrecenbe, azt mondták, két baj van velem: nem tudnak annyit fizetni, mint amennyit a vágóhídon kerestem, a másik pedig a szemem. Így tudtam meg, hogy egyáltalán segédszínészként is kapok fizetést. Meggyőződésemmé vált, hogy sosem kapok filmszerepet, ehhez képest éppen Szabó István Hanussen című művében kaptam az elsőt. Igaz, hogy végül a jelenetemet kivágták. Erre csak annyit mondtam, hogy „na, ugye” (nevet).

Végignevette a beszélgetést. Mi kell ahhoz, hogy törni és zúzni támadjon kedve?

A feleségem és a szomszédaim el tudják mondani, hogy mennyire vagyok szangvinikus. Nem azért, mert tele vagyok elégedetlenséggel, hanem azért, mert mindig találkozom olyan újdonsággal, ami ügyetlenné tesz. Ez otthon sűrűbben kijön. A színpadon nem kell törni-zúzni, elég, ha a szerep maga járja be a szélsőségeit.

Mi kell a sikerhez? Csibészség, akaratosság, esetleg pofátlanság?

A pofátlanság nem jó, az akaratosság pedig görcsössé tesz. A csibészség szükséges, ahhoz viszont bátorság és belső szenvedély is kell.