Hat napig feküdt lélegeztetőgépre kötve Delhusa: Az ördög húzott lefelé a pokolba

Delhusa Gjon azon kevés Covid-túlélő egyike, akik úgy győzték le a betegséget, hogy az életben maradási esélyeik majdnem a nullával voltak egyenlőek. Az énekes a vasárnap este adásba kerülő Frizbi felvételén mesélt a gyötrelmes, kórházban töltött 23 napról, amelyből majd egy héten át mesterséges kómában, lélegeztetőgépen tartották. Gjoni saját bevallása szerint végigment a halál ösvényén, ahol látta a pokol bugyrait, mielőtt elindult az életet jelentő fényesség felé.

A zenész eleinte azt gondolta, hogy otthon átvészeli a koronavírus-fertőzést, de végül már csak a földön feküdt és mozdulni sem tudott a fájdalomtól. Amikor már a légzés is nehezére esett, segítséget hívott, és elkezdődött számára a haláltánc.

„Csak annyit mondtam: Élek!”

Gjoni abban bízott, hogy a gyógyszeres kezelés használ, és hamar hazatérhet a kórházból, de hatalmasat tévedett. Egyik pillanatról a másikra az intenzív osztályon találta magát, majd jött a „villanyoltás”.

– Tíz napig rengeteg gyógyszert kaptam, de nem javult az állapotom, egy ponton már nem is ettem, ekkor jöttek az ápolók és felvittek az intenzív osztályra. Ekkor már nem igazán voltam magamnál. Arra emlékszem, hogy erős gumipántokkal leszorítottak, majd jött a sötét éjszaka, vagyis kómába tettek – idézte fel a pokoljárása előtti napok eseményeit a LifeTV stúdiójában Delhusa, aki biztos benne, hogy végigment az ösvényen, ami a halált és az életet köti össze.

– Abban a hat napban, amíg lélegeztetőgépen voltam, álomszerű képeket láttam. Jártam azon a folyosón, amit a világirodalom úgy nevez, hogy a pokol útja. Egy nagyon sötét, az Aggteleki Cseppkőbarlanghoz hasonló út volt ez. Lassan haladtam és jobbra-balra nyitva voltak ajtók. Arra emlékszem, hogy katlanszerű dolgokat láttam. Olyan volt, mint a kohókban, pattogott a felforrósított vas. Valami erő, mintha az ördög húzott volna befelé ezeken az ajtókon, de én megtámaszkodtam, és nem mentem. Csak haladtam tovább, és egyszer csak megláttam a folyosó végén a tündöklő fényt, és arrafelé húzott valami. A következő kép már az volt, hogy lassan nyitom a szemem, és meglátom az ablakot, az őszi leveleket, és csak annyit mondtam: Élek! – mesélte könnyeivel küzdve.

„Könyörögtem a dokiknak, hogy engedjenek haza”

Az ébredés után hosszú gyógyulás vár Gjonira. Ahhoz is napok kellettek, hogy képes legyen egyedül enni, vagy önállóan néhány métert sétálni.

– Napi 10-12 injekciót adtak onnantól kezdve és félóránként jött valaki, hogy ellenőrizze az állapotomat. Végül levittek a megfigyelőbe. Az volt az első nap, hogy már tudtam enni. Utána jött a második stádium, ami borzasztó volt. Elkezdett kitisztulni a sok antibiotikum, és minden jött ki belőlem, irányíthatatlanul. De akkor már tudtam, hogy megfogtam a talajt és túlélem. Napról napra lettem jobban. Összesen huszonhárom napot voltam kórházban, de a huszadikon már könyörögtem a dokiknak, hogy engedjenek haza – mesélte a zenész, aki megbánta, hogy egykor badarságnak tartotta a vírust, a világjárványt és az oltásokat is. Ma már természetesen nem így gondolkodik, három vakcinát is felvett.

„Vírustagadó voltam...”

Delhusa az orvosoknak, a fizikai állapotának, de mindenekelőtt a mérhetetlen szerencsének köszönheti, hogy élve került le a lélegeztetőgépről. Jól tudja, mekkorát hibázott, amikor szembe ment a valósággal.

– Bevallom, a betegségem előtt semennyire sem vettem komolyan a koronavírust, egyenesen kiröhögtem. Sőt oltásellenes voltam! Ma már be vagyok oltva, mindhárom adagot felvettem, pedig világ életemben egy renitens pali voltam. Azt mondogattam, hogy adják be annak, akinek két anyja van! Ma már nem értem, miért csináltam ezt a sok hűhót! Felhagytam a sok összeesküvés-elmélet olvasásával, amivel tele van az internet. Egyet tudok, a lélegeztetőgépről tízből egy ember jön vissza... – magyarázta a Frizbi felvételén Delhusa Gjon.  

Ma is légszomj gyötri

Több mint egy évvel azután, hogy túlélte a koronavírus-fertőzést, még vannak maradványtünetei.

– A betegség előtt simán el tudtam mondani egy hosszú mondatot levegővétel nélkül, most nagyon hamar kifogyok a szuflából. A gyógyulás nagyon-nagyon lassú, de hónapról hónapra jobban vagyok. Szerencsére az éneklésben tudok csalni, a beszédben nem. Érdekes ugyanakkor, hogy sportolás közben nem jelentkezik ez a fajta légszomj. Ma már ugyanúgy edzek, mint korábban – mondta.