Szombathy Gyula 65 éves titkot fedett fel: Édesapám évekre intézetbe küldött

Rengeteg kabaréjelenetet játszott, amik rendre felbukkannak a tévében. Ilyen jókedélyű?

Éléggé optimista és vidám ember voltam. Szerencsére a feleségem is ilyen természetű, így akceptálta a humoromat. Egyébként magam is meglepődtem azon, hogy a Mellékhatások című kabaréjelenet mekkora siker lett. A szerepem szerint azért fordultam orvoshoz, mert folyton viszketett a hátam, amire „Antivakarin tablettát” írt fel az orvos. Nem tudom, hogy ennek a hatására-e, de ma már létezik Ativakarin krém. Nagy öröm volt Sinkovits Imrével és Tábori Nórával együtt játszani. Sinkovits hallgatott meg, amikor jelentkeztem a színművészetire és megkértem, nézze már meg, lehet-e belőlem valami, Tábori Nórával pedig barátok lettünk.

Múlt időben beszél az optimizmusról. 

A betegségem és a mostani helyzet az oka. Régen, amikor végigmentem az utcán vagy betértem egy üzletbe, felderült az emberek arca. Most szinte kezet csókolok annak, aki rájön, hogy én vagyok a maszk alatt. Azért lettünk színészek, hogy lássanak bennünket és örüljenek annak, ha találkoznak velünk.

Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?

11 és 13 éves korom között nevelőotthonban éltem. Apám úgy gondolta, jót fog nekem tenni az intézet, hisz egy darabig ő is internátusban lakott. Én viszont valahol büntetésnek tartottam. Szomorúsággal és keserűséggel töltött el, hogy ritkán engedtek bennünket haza, alig láttam a szüleimet és a testvéreimet. Meglehetősen magányos gyerek voltam, a fantáziámban éltem ki magam. A nevelőotthonban sem focizni akartam tanulás után, inkább azt kértem, hadd menjek a kultúrterembe. Bekapcsoltam a rádiót és azt hallgattam. Onnan ismertem meg Bús Gyula nevét, akivel később sokat szerepeltem együtt. 

Mennyire formálta ez az időszak a jellemét?

Nem tudom, hogy más ember lettem volna-e, ha nem adnak intézetbe. Mielőtt bekerültem, házi színielőadásokat rendeztünk a nagyobbik húgommal. A magamat való megmutatás nyilván benne volt a génjeimben.

Jól gondolom, hogy szigorú ember volt az apja?

A kapcsolatunkat inkább tartózkodónak mondanám. Nem igazán öntöttem ki neki a szívem. Idős korában, amikor megbetegedett, én ápoltam. Úgy gondoltam, ez már nem az a szituáció, amikor érdemes felhozni a múltat. Megfordult a helyzet, mintha a gyerekem lett volna, míg én az apja.

Volt olyan férfi, akihez tanácsért fordulhatott? 

19 éves koromtól a saját lábamon álltam, magamról gondoskodtam. A főiskolán Gáti József volt a beszédtanárom, akit el tudtam volna képzelni apámként. Agárdy Gáborral élete végéig nagyon szoros barátságot ápoltam. Amikor vidékre kerültem is tartotta bennem a lelket, találkozgatunk, biztatott, hogy csináljam tovább. Többször kezdtem újra a pályát, de mindig sikerült arra a minőségi szintre kerülnöm, mint korábban. Azt hiszem, mindent eljátszottam, amit lehet.

Büszkék voltak önre a szülei?

Amikor sikeres lettem a pályámon, igen, de ki garantálhatta előre a sikert? Sok mindent megértek, mert én is szülő vagyok. Az ember nem biztos, hogy rosszat akar azzal a gyerekének, ha szigorúbban fogja, inkább egy csomó mindentől meg akarja óvni. Nem tudom mi történt volna, ha nem ismernek el színészként.

Ön milyen szülőnek, nagyszülőnek tartja magát? 

Sikeresebb nagypapának, mint apának, hiszen 30-tól 50 éves koromig meglehetősen keveset tartózkodtam otthon. A lányommal nagyon jó kapcsolatom volt, de aztán elváltam, ő pedig az édesanyjával maradt. Azt gondolom, az egyetlen dolog, amit megbántam a színészettel kapcsolatban, hogy kevés időt töltöttem a családommal. Se a tavaszt, se a nyarat, de még az őszt és a telet sem láttam, mert állandóan a színházban voltam. Mindig fájt egy kicsit a szívem, amikor azt kérték, maradjak inkább otthon.

Mi foglalkoztatja mostanság?

Ebben a nagy bezártságban végre volt időm megcsodálni az évszakokat, de a sok barátom elvesztése nagyon elkeserít. Néha visszanézem a színdarabokat, amikben játszottam. De például fogalmam sincs, mi lesz azokkal a képekkel, bábfigurákkal, könyvekkel és feljegyzésekkel, amiket összegyűjtöttem. Ezen sokat gondolkodom… Ahogy múlnak az évek, az is foglalkoztat, hogy ebben a kis országban össze kéne tartanunk, ezt az embereknek is egyre világosabban kellene látniuk. 

Azt mondta, gyerekkorában borzongatóan jó érzés töltötte el, ha a figyelem középpontjába került színészkedés közben. Van még olyan, ami hasonlóan hatott önre?

Elvittem a feleségemet New Yorkba a karácsonyi ünnepek alatt. Elmentünk a Metropolitan Operaházba, ahol két előadást is megnéztünk. Na az olyan érzés volt.