Koncz Gábor: Elkeserítő, hogy alig látok már élő kollégát
84. születésnapját ünnepli az ország egyik legkiválóbb művésze. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész a Borsnak emlékezett vissza elmúlt éveire, és habár realizmussal áll a világ felé, állítása szerint optimista marad, ameddig csak él.
Minél tovább él az ember, annál több mindent tapasztal. Elmúlt 84 évében volt mit tanulnia a Kossuth-díjas Koncz Gábornak. A Borsnak mesélt érzéseiről ezen a jeles napon.
– Méltósággal megöregedni. Ez talán a legfontosabb képesség, amit egy színésznek meg kell tanulnia – kezdte a Borsnak a művész, aki elmesélte, milyen irányvonalak szerint élte az elmúlt több mint 8 évtizedet.
– Úgy éltem az életemet, ahogy a nagy öregektől tanultam, és négy dolog volt, amire egész életemben odafigyeltem, hogy mindig meglegyen. Egészséges önbizalom, a tartásom, hitelem és talán ami a legfontosabb; az alázat. Azt mondják, ahogy öregszik az ember, már nem teljesen olyan a retorikája, mint régen, nem olyan gyors és spontán. De egy biztos; én a mai napig emlékszem arra, hogy amikor 14 éves koromban megfogtam egy kislány kezét, egy hétig nem aludtam a boldogságtól és nem is mostam kezet. Ezt úgy hívják, hogy romantika. Ez hiányzik a világból. Ez, meg a szemérmesség. Számomra elfogadhatatlan, hogy fiatal színésznők reklámot csinálnak a terhességükből. Férfi kollégáim meg kitalálnak húsz évvel ezelőtti történetet, hogy valakik lehessenek, mivel valójában nem voltak gyermekkorukban senkik – vélekedett Koncz Gábor, aki elcsukló hangon fogalmazta meg, mi a probléma a mai művészvilággal.
– Hiányoznak a legendák. Nézem a Magyarok című filmet a tévében és látom azokat a nagy embereket, akikkel együtt dolgozhattam. Elkeserítő, hogy ezekben a filmekben alig látok már élő kollégát. Az a baj, hogy amire az ember megtanulja az élet nagy dolgainak megoldását, addigra már nem marad ideje megélni ezeket a dolgokat. Ez pesszimistának hangzik, de az biztos, hogy ameddig élek, addig optimista maradok! Én azt hittem, hogy majd a koronavírus miatt megyek el. A Covid meg a háború óta hiányzik az emberekből a boldogság, a nevetés. Ezt kell valahogy visszanyerniük – tette hozzá, majd miután fogadta köszöntésünket, erősen és hatásosan zárta le a beszélgetést.
– Lehet, hogy ezek fájó dolgok, de ezeket el kell mondani és én el is merem mondani! Olyan még nem volt, amit én ne mernék elmondani. Még ha százéves leszek, akkor is el merem majd.
