Endrei Judit bevallotta: Igazi gyűjtögető

Interjút adott a Borsnak Endrei Judit, természetesen az évkezdés volt az első téma – utána meglepő dolgokat is megtudtunk a televíziós bemondó, szerkesztő-műsorvezetőtől.

Hogyan indult az idei éve?

Nálam január első napjai mindig egy kis rossz kedvvel, melankóliával telnek. Nem olyan régen megfejtettem, hogy mi ennek az oka. Az egyik, hogy szeretem az adventi és a karácsonyi időszakot, olyankor a város, a házak, az otthonom is ünnepi díszbe öltözik. Amikor ennek vége, akkor mindig egy kis hiányérzet marad bennem, kicsit sötétebbre vált a világ. A másik ok pedig, hogy amikor még televízióztam, a naptáram januári lapjai még üresek voltak és mindig felmerült bennem: Még gondolnak rám? Hívnak engem? Kellek még? Ezek a kételyek akkor is éltek bennem, amikor nagyon ment a szekér, s bizony most is felmerültek bennem.

Van valami, ami ilyenkor segít, hogy átlendüljön ezen a kételyekkel teli időszakon?

Igen, idén például az, hogy két telefonhívást is kaptam és nagyon szép munkákra kértek fel. Tapasztalatból tudom, ilyenkor az a dolgom, hogy beindítsam magam. Leülök a laptopom elé, előveszem a jegyzeteimet és készülök a YouTube műsoraimra. Azt hiszem jó hasonlat, hogy olyan vagyok, mint egy gőzmozdony, ami nehézkesen indul, de ha már elérte a kívánt sebességet, könnyedén száguld át tájon. A munka mellett szeretek olvasni, a Pilisben kirándulni és gyalogolni. Utóbbi nekem azt adja, mint másnak egy tábla csoki vagy egy pohár pezsgő elfogyasztása: hangulatjavító hatású.

Az élmények mellett vannak olyan tárgyak az otthonában, amelyekhez szép emlékek fűzik és ezek láttán jó hangulatba kerül?

Igen, ezt nem sokan tudják rólam, de fiatal korom óta igazi gyűjtögető típus vagyok. Nyár végén kifestettük az otthonomat és megint szembesültem vele, hogy Istenem, mi mindent szedtem össze az elmúlt években! Amikor kinyitom a dobozokat, nem az jut eszembe, hogy ettől vagy attól megszabadulok, hanem elkezdek nosztalgiázni. A húgom szokott nekem segíteni, aki hihetetlen módon és nagyon szigorúan tud selejtezni. Ilyenkor elmondja, miért nincs szükségem egyik-másik tárgyra és igyekszik hatni a lelkemre, hogy ajándékozzam el.

Volt valamilyen meghatározó esemény vagy fordulópont az életében, ami kiváltotta ezt?

A gyűjtögetésem alapjait az adja, hogy a gyermekeim rajzait, kifestőit és saját kézzel készített karácsonyi ajándékait egészen kicsi koruktól fogva őrizgetem. A tárgyak másik csoportját az utazások alkalmával hazahozott emlékek alkotják. Az a baj, hogy nem csak egy-egy bögrét, tányérkát vagy alátétet hozok, hanem bizony még köveket is. Az egyik kedves kristályt Namib-sivatagban, egy homokdűnére felmászva találtam. Akadnak másféle dolgok is, a húgommal a különlegesebb alkalmakkor szeretünk römizni, emiatt elkezdtük gyűjteni a francia kártyákat. Szinte már a világ minden tájáról hozom a paklikat. Nem tudom, hány darabból áll a gyűjtemény, de száz biztosan van.

Olyan emléktárgyakat is hozott már, amikkel a reptéren kicsit meggyűlt a baja, mert nem fértek el egy zsebben?

Egyszer például Egyiptomból hoztam haza egy gyönyörű macska szobrot, ami nem fából és nem gipszből van. Nagyjából negyven centi magas és valamilyen kőből készült, nem féldrágakövet kell elképzelni, de van súlya. Emlékszem, hogy repülőn hoztam és kézben cipeltem. Családi emlékek is vannak, például nagymamám padlásáról egy régi ivókorsó.

A régi családi tárgyak sok kedves emléket a felszínre hoznak, viszont magukban hordozzák a mulandóság gondolatát is.

Amikor az ember ilyen gyűjtögető és halad az életkorában előre, akkor megjelenik egy fájdalmas, torokszorító érzés, hogy: Oké, ezt én itt mind összegyűjtöttem, de mi lesz a sorsuk, ha én már nem leszek? Hangsúlyozom, nyilván nem halni készülök és nem aggódom, hogy mi lesz holnap, de ott van az érzés. Vannak ismerőseim, elkezdik elajándékozni a kedves tárgyakat olyanoknak, akik biztosan örülnének neki. Majd meglátjuk, hogy mi lesz, egyelőre mindenhez ragaszkodom.