Vastag Csaba: itt érzem a világon a legjobban magam

Kerek évforduló: a napokban ünnepelte 40. születésnapját Vastag Csaba, aki készséggel mesélt a megzenésített Pilinszky versről, a családi értékekről, s azokról a változásokról, amiket az új évezred hozott. A Mandiner interjúja.

Amikor egy ismerősömnek meséltem, hogy önhöz jövök interjúra, mondta, hogy csak egyetlen számát ismeri. Kitalálja, melyik lehet az?

– Tuti, hogy az öcsémmel közös Őrizd az álmod az. A legtöbben legalábbis ezt szokták mondani.

Nem. Hanem a Tilos csillagon című Pilinszky-vers-feldolgozás. Elsőre elég meglepően hangzik, hogy egy pop-rockzenésznek éppen Pilinszky legyen az ihletője.

– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is az én ötletem volt. A Pilinszky-hagyaték egy részét  is kezelő Kertész Imre Intézet még tavalyelőtt indított egy programsorozatot Pilinszky János születésének századik évfordulója alkalmából. Ennek egyik eleme volt a Pilinszky Másként című, versmegzenésítéseket ösztönző pályázat. Nagy büszkeség, hogy a több mint kétszáz, rengetegféle zenei stílusú pályamű közül a szakmai zsűri nekünk ítélte az első díjat. Annál is inkább örültem, mert nem a jutalom miatt indultunk, pláne nem azért, hogy még több felületen látszódjunk.

Hanem?

– Lehet, hogy ezek nagy szavak, de ebben az egészben volt egy kis művészeti-társadalmi felelősségvállalás is a részünkről. A zene a mai világban többnyire csak szórakoztató kikapcsolódás, de semmiképpen nem edukatív eszköz. Mi viszont – és itt nem véletlenül használok többes számot, hiszen a zenekarom összes tagja hozzám hasonlóan gondolkodik – az összes dalunknak igyekszünk belső tartalmat adni. Általában nem szeretünk a semmiről beszélni, ami persze meg is látszik a klipjeink nézettségén: minél tartalmasabb a szöveg, annál kevésbé érdekli az embereket. Szoktunk is az öcsémmel viccelődni rajta, hogy manapság a legnagyobb sikert „a van nyár és van szerelem, vagy a nincs már nyár és nincs szerelem sem” tematikával lehet elérni, amihez újabban felzárkózott a „régen nem volt pénzem, de most már van” vonal. De ha ezenfelül bármit akarsz mondani, akkor számolnod kell azzal, hogy a zenéd kisebb réteghez jut el. Ami nem feltétlenül baj. A zenei pálya nem rövid-, hanem hosszútávfutás, a végén pedig, lásd sok más előadó mellett Charlie vagy Demjén Ferenc életművét, mindig a minőség győz.

Mégis, mi lehet ennek az egyszerűsödésnek az oka?

– Sok összetevős a dolog. Eleve a zenehallgatás aktívból egyre inkább passzív eseménnyé válik. Régen tudatosan meg kellett dolgozni az élményért. Elmenni a koncertre, vagy legalább a boltba, megvenni a lemezt, amit aztán otthon az ember feltett, leült a székbe, és csak a zenére koncentrált; én is így hallgattam gyerekként például rengeteg operát. A telekommunikációs eszközök fejlődése, az internet viszont mindent megváltoztatott. Bármihez bármikor hozzájuthatunk, a túltermelésnek pedig a számos előnye mellett van egy nagy hátránya is: a zenéből egyre inkább háttérzaj, csendkitöltő eszköz lett. Ezért egyszerűsödnek szerintem a dalszövegek is: pár rövid, direkt szóból, mélyebb értelmezés nélkül kell rögtön meghallanod a lényeget. Instant kaja, instant üzenetek, instant filterek az Instagramon – erről szól eddig a XXI. század. A mindennapi szóhasználatban is tetten érhető mindez. Az USA-ban megvizsgálták az amerikai elnökök néphez intézett beszédeit. Az derült ki, hogy amíg ezek régen szinte szépirodalmi igényességűek voltak, mégis megértették őket, ma már jellemzően nagyon egyszerű, köznyelvi szavakból felépülő, rövid, kijelentő – újabban kérdő – mondatok hangzanak el. Mintha hülyének néznék az embereket. Pedig nem azok. Pilinszkyre visszakanyarodva, a közönségünk minden koncerten kiköveteli a Tilos csillagon-t. Mert értik-érzik, mennyire zseniális ez a vers.

Tavaly elmúlt negyvenéves. Egy-egy ilyen műfaji kirándulás abban is segít, hogy kiléphessen a „popsztár-szépfiú” kategóriából?  Már ha van ilyen vágya egyáltalán.

– Megmondom őszintén, egyáltalán nem érdekel, ki milyen bélyegeket akar rám sütni. Soha nem is érdekelt. Gimisként az első zenekaraim még kifejezetten punkbandák voltak. Ingyen piáért jártunk kocsmákba fellépni, bár általában a második koncerten a tulajok már könyörögtek, hadd fizessenek gázsit, mert úgy jobban járnak. Ez akkor nagyon jó volt, de nem hinném, hogy harminc-, pláne negyvenéves korom felett az ilyesmi még jól állna nekem. A zenekarommal az aktuális divatoknak való megfelelési kényszer nélkül, következetesen járjuk a saját utunkat, mindegy, hova sorolnak be minket, a pop- vagy rock- vagy akármilyen zenészek közé. A belterjes közegben kiosztott szakmai díjak helyett is sokkal többre tartom a közönségtől kapott elismeréseket. A műsorok, amelyekben szerepeltem, beleértve az X-Faktort is, szintén mindig közönségorientáltak voltak. A közönség nekem közösség; hiszek az erejében, és abban, hogy csak együtt alkothatunk nagy dolgokat. Ezért koncertezünk megállás nélkül; a személyes találkozások nekem is rengeteget adnak. Soha, még a legnagyobb sikereim idején sem képzeltem magam akkora művésznek vagy sztárnak, akit tátott szájjal kellene hallgatni, meg leomlani a lábai elé. Sőt, kifejezetten irtózom ettől a gondolattól.

Talán, mert ahogy szinte minden önnel készült beszélgetésben elhangzik, összetartó vidéki családból jött, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata és szerepe.

– Biztosan van köze hozzá. Veszprémben, nagycsaládban nőttem fel, ahogy egyébként a menyasszonyom, Evelin is, csak ő egy zalai kis faluban. Ha az embernek van legalább két testvére, korán megtanulja a csapatban történő gondolkodást, az összefogást, a másikra való odafigyelést. És persze azt is, milyen stratégiával tud a legjobban érvényesülni. Evelinék tízen vannak, ő az egyik legfiatalabb, ezért nagyon éles eszű. Én viszont a három fiútestvér között a legidősebbként általában az erőmmel, a kitartásommal jutottam előre. Később ezek a tulajdonságaim az élet más területein is nagyon hasznosnak bizonyultak. Hároméves koromtól, mikor anyám először mondta apámnak, hogy te, Sanyi, ez a gyerek egész jól énekel, tudtam például, hogy zenész akarok lenni, és soha senki és semmi nem volt képes eltántorítani ettől. Pedig voltak nagyon nehéz időszakok. Amikor huszonévesen Veszprémből Budapestre kerültem, volt, hogy napokig a leszakadt kocsimban laktam, a rántott hús panírját meg eltettem vacsorára.

Majd huszonnyolc évesen megnyerte az X-Faktort, és minden megváltozott. Épp jó időben?

– Tény, hogy az akkor tizenhét éves öcsém, aki a műsorban éppen az ellenem való párbajon esett ki, sokkal nehezebben viselte a hirtelen rá szakadó népszerűséget. Ma már elképzelhetetlen, hatvankét százalékos nézettséggel ment az x-faktoros döntő, üresek voltak az utcák, a rendőrség szerint egyetlen bűncselekmény sem történt abban a három órában az országban. Az, hogy én közel harmincévesen kerültem bele ebbe az őrületbe, azért volt lényeges, mert addigra tényleg elég sok szenvedésen és küzdelmen átmentem ahhoz, hogy meg tudjam becsülni a sikert, és értékelni tudjam azokat a dolgokat, amikhez általa hozzájuthatok.

A szülei – édesapja vegyész, édesanyja tanítónő – nem aggódtak, hogy a három fiukból kettő is ezen a bizonytalan pályán képzeli el a jövőjét?

– Nyilván volt bennük félelem, de elfogadták a választásunkat. Talán, mert látták, hogy tényleg annyira hittünk és hiszünk a mai napig ebben az egészben. Azért jártam egyetemre, villamosmérnöki karra, műszaki menedzser szakra. Hülyébb biztosan nem lettem ez alatt az idő alatt, a számok világában megtanultam racionálisan gondolkodni. A zenét a legtöbben útközben feladják, egy ideig még esetleg benne vannak egy zenekarban, de legkésőbb a diploma után elmennek rendes állásba – a kétféle életmódot ugyanolyan intenzitással lehetetlen huzamosabb ideig csinálni. De ez nem baj. Mert így tényleg csak azok maradnak meg a pályán, akik annyira szeretik, hogy hajlandóak mindent feladni érte.

Azt mondta, soha nem érdekelte különösebben, mit gondolnak önről a szakmában. A bulvárral hogy áll?

– Fokozatosan megtanultam a bulvársajtót kezelni, mára szerintem elég egészséges a viszonyunk. Arra álszentség lenne panaszkodni, milyen rossz volt, amikor az X-Faktor utáni időszakban akkora felhajtás volt körülöttem, hogy nem tudtam feltűnés nélkül vásárolni a Tescóban, ha kiejtettem valahol a számon, hogy szeretem az almás pitét, másnapra egy köbméter volt belőle az ajtóm előtt, a koncertjeinken meg sikítoztak a lányok. Tök örülök, hogy ezt megélhettem, és egy hétig én lehettem a veszprémi Michael Jackson. Később persze sorra jöttek a pofonok is. Amikor például az egyik ilyen lap kritikusa azt írta, hogy leégettem magam a Madách Színház József és a színes, szélesvásznú álomkabát előadásában, amiben a fáraót játszottam, és az volt a nagy bűnöm, hogy az egyik dalban felcseréltem két szót, akkor konkrétan három napig nem mertem kimenni az utcára. Aztán szép lassan rájöttem, hogy mindenből ki lehet valami jót hozni, a bulvárral is lehet egyeztetni, okosan irányítva kölcsönösen hasznosak lehetünk egymás számára. Magyarország azért nem Amerika, mindenki ismer mindenkit, inkább előre egyezkedek, mint hogy mindenféle perekre pazaroljam a pénzt meg az energiát.

Ha már Amerika, az elmúlt években sokat járt ki az USA-ba nemcsak koncertezni és klipet forgatni, hanem Návai Anikó Hello Hollywood című műsorában készített interjúkat többek közt Nicole Kidmannel, Richard Gere-rel, Michael Fassbenderrel, Ben Affleckkel, Jason Stathammel vagy a Queen tagjaival. Nem jutott eszébe végleg ott felejteni magát?

– Egy percig sem. Elég jól beszélek angolul, szeretek kint lenni, ez a műsor pedig nagyon érdekes tapasztalat volt arról, hogy a világsztárok is emberek. Velem legalábbis mindegyik nagyon kedves és őszinte volt. Igaz, én is nagyon igyekeztem, hogy ne a szokványos kérdéseket tegyem fel nekik, egy-egy ilyen rövid beszélgetésre minimum egy napot készültem. De mivel régóta járok Amerikába, azt is látom, hogy a csillogó felszín alatt egyre súlyosabb gondok vannak. Már az átlagemberekkel is alig lehet valamiről beszélgetni, annyira félnek, nehogy rosszat mondjanak. A szólásszabadság fennen hangoztatott eszméje, amire USA évszázadokig olyan büszke volt, teljesen kiüresedett, a PC ural mindent. De ha nem így lenne, sem akarnék kint élni. Nem véletlenül születtem magyarnak, ettől az országtól kaptam mindent, amiért nem győzök elég hálás lenni, itt van a közönségem, a családom, itt szeretném a gyerekeimet felnevelni, itt érzem a világon a legjobban magam. Épp a napokban beszéltük Evelinnel, hogy nagyon jó elutazni időnként, de ilyenkor mindketten alig várjuk, hogy újra itthon legyünk.

Gyerekek, család: vége a rocksztáréletnek?

– Tény, hogy bizonyos konzervatív alapértékek – hívjuk így, ha már divat mindent gondosan felcímkézni –, amiket otthonról is hoztam, egyre fontosabbak a számomra. Szerintem ez a dolgok természetes rendje: az ember ahogy idősödik, úgy változik az életében a fontossági sorrend. Bennem mostanra érett meg a vágy, hogy mint ahogy a két öcsémnek, nekem is feleségem, gyerekeim legyenek. Ezért is kértem meg Evelin kezét, és házasodunk össze. Nincs hiányérzetem, mert eddig minden téren kimaxoltam az életet. Az a típus vagyok, aki ha csinál valamit, azt nagyon csinálja, a végletekig elmenve. Így van ez a zenével, és így volt a többnapos bulikkal, féktelen ivászatokkal is: évekig kínosan ügyeltem arra, hogy nálam többet ne igyon egy társaságban senki. Nem vagyok büszke rá, de nem is tagadom meg ezt az időszakot. Kellett hozzá, hogy értékelni tudjam a mostani boldogságomat. Az időm egy részét újabban az tölti ki, hogy próbálom megismerni a „normális” emberek világát. Evelin nagyon sokat segít ebben, rendszert hozott a mindennapjaimba. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy abbahagytam a saját szobrom faragását. Sokkal jobban foglalkoztat, hogyan teremtsek magamban és magam körül olyan környezetet, amelyben a leendő gyerekeink harmóniában, szeretetben nőnek majd fel.

(Via Mandiner)