Vitray Tamás: Szóljanak, ha meghülyültem
Ő a honi televíziózás egyik, ha nem a legnagyobb alakja. Generációk tanulták tőle a szakmát és most visszatér, hogy mutasson magából és a minket körülvevő érdekes világból még egy keveset.
Vitray Tamás másfél évvel ezelőtt úgy döntött, hogy visszavonul a nyilvánosságtól, vagyis több mint hat évtized után befejezte a tévézést. Szerencsére fiai és unokái unszolásra meggondolta magát és újra kamera elé ült. Igaz, nem a köztévén és nem is az egyik kereskedelmi csatornán tűnt fel, de a siker így is borítékolható. Az élő legenda a YouToube-on indította el saját csatornáját „Vitrayék” néven. A visszatérésről és minden másról a Borsnak adott interjút.
Bors: A visszatérését bejelentő videóban azt mondta, hogy lámpalázas. Hát ez hogy lehet? Nem olyan ez, mint a biciklizés?
Vitray Tamás: Azt nem tudom, hogy képes vagyok-e még hajtani ezt a biciklit, de azt elárulom, hogy a lámpalázas kiszólást nem gondoltam komolyan. Annyi azonban igaz, hogy kamera előtt beszélni nem ugyanaz az állapot, mint amikor az ember otthon, egy húsleves felett cseveg a konyhában. A koncentráció foka a kamera előtt más.
Bors: Hogyan tart lépést a felgyorsult világgal?
V.T.: Évtizedekkel ezelőtt hallottam Szentágothai János professzortól egy műsorban, hogy a tudást nem a fejünkben hordjuk, hiszen ott nem fér el. Azt kell tudni, hogy mihez és hová kell fordulnunk, ha kérdésünk van. Ehhez pedig az internet óriási segítség. De az agyunkat nem pótolja... Semmi.
Ugyanakkor, a kutatás gyakorta élvezetesebb, mint a tudás puszta ténye.
Az előbbi talán statikus, a kutatás egy kicsit maga a fejlődés is. Hasonlít ebben az élő adáshoz. Kicsit hangzatosan úgy mondanám, hogy az maga az alkotás. Minden televíziós műsor – ha felvétel, ha élő – voltaképpen premier. Az ismétlések már legfeljebb szakmailag érdekesek. Tanulságosak a készítőinek. Amikor kezdtem ezen a pályán, még minden adás élő volt, nem volt rögzítője a korabeli hazai tévének. Amit tudok, annak jó része ennek a következménye.
Bors: Mi érdekli és mi idegesíti fel?
V.T.: Mondhatnám, hogy mindig, minden érdekelt, de annyi képességem nincs. Ami pedig felidegesít, az a személyemet érő esetenkénti mocskolódás, amit időnként volt szerencsém olvasni magamról itt-ott. Egy darabig nem tudok átlépni rajta. Aztán idővel észbe kapok és rájövök, hogy jobban idegesítem magam, mint az, aki elkövette és annyit nem ér az egész. Túllépek rajta. Legfeljebb azon csodálkozom, hogy van sajtótermék, amelyik ezt a piszkos munkát elvállalja. Mármint a karakter-gyilkolást.
Bors: Milyen egy nyugodt napja?
V.T.: Van egyfajta rutinja az életformámnak és mindig is volt. Akkor is, amikor rengeteget dolgoztam. Akkor csupán több dolgot kellett rendszerbe tennem egy nap. Most, hogy elindítottuk a Vitrayék csatornát, ismét bővülni látszik a feladataim köre. 47 év után elővesszük a „Csak ülök és mesélek formátumot”, aminek a címén azért csavartunk egyet, így lett „Csak ülök...Csakazértis!” Manapság könnyebb nézőinket arra késztetni, hogy akár maguk le is forgassák, amit nekünk ajánlanak. Elég hozzá az okos telefonjuk is. Mi magunk készséggel segítünk is benne, ha szükséges. Ha nem, hát maga az ötlet is elég – ha jó. A lényeg, hogy maga a néző is részt vesz a műsor kialakításában. Persze az is benne van a pakliban, hogy a beküldött anyag rossz. Akkor is megköszönjük és elkészítjük magunk. Az ötletadó így is része maradt a műsornak.
Bors: Szempillantásnak tűnik a 90 év?
V.T.:
A napok gyorsan telnek, de az élet maga annyit hozott, hogy azt elbeszélni is hosszú lenne.
Bors: Megvan még a tudásszomj, vagy megelégszik azzal, amit már tud? Hiszen az nem kevés...
V.T.: Az a helyzet, hogy 64 éve megyek előre és tanulok folyamatosan. Ha most kezdenék fékezni, akkor is mennék tovább lendületből. De nem fékezek. Amíg örömöm van benne és amíg hagynak, csinálni fogom a dolgom. Ilyenkor kell, hogy azt mondja az ember a szeretteinek, hogy szóljanak, ha szerintük már meghülyültem. De az ember környezete úgysem teszi meg. Hiába mondanám, hogy hiszen ők szeretnének büszkék lenni rám, márpedig az nem néz ki jól, ha a papa már nem százas, de még csak nem is ötvenes…
Bors: Hová tekerné vissza az idő kerekét, ha tehetné?
V.T.: Nincs olyan pontja az életemnek, ahová azért mennék vissza, hogy aztán másfelé induljak. Engem a sors tömérdek szerencsével jutalmazott. Mindig olyan helyekre irányított, ahol boldog voltam és reményeim szerint senkit nem is tettem boldogtalanná. A boldogság mindig egy mozzanat, mondogatom gyakran, a többin pedig túl kell esni.
A sorstól csupán azt kérem, el ne mondja, meg se sejtesse, mi vár rám, mi következik. Kivárom, ha jó, ha rossz.
