Molnár György Elefánt a 3 éve elhunyt Benkő Lászlóról: "Azt mondta, nem fél a haláltól, csak az oda vezető úttól"
Három éve halt meg Benkő László és Mihály Tamás. Az Omegának rá egy évre lett vége, miután Kóbor János is elhunyt. Molnár György Elefánt azonban sosem felejti zenésztársait, vele emlékeztünk meg a nagyszerű, legendás zenészekről.
Egy hónapon belül három szomorú évfordulóhoz érkeztek az Omega együttes tisztelői, rajongói. 2020. november 18-án lesz három éve, hogy 77 évesen elhunyt Benkő László. Ugyanabban a hónapban, 21-én Mihály Tamás, 73 éves korában követte őt. Egy halovány remény akkor még volt, hogy Kóbor Jánossal és Molnár György Elefánttal nem kell végleg búcsút intenünk a zenekarnak, reméltük, hogy ha hiányos létszámmal is, de még színpadra fog állni a banda. Azonban 2021. december 6-án már mindenki tudta, hiába várunk egy újabb koncertre, soha többé nem fog bekövetkezni. Ezen a napon ugyanis „Mecky” is itt hagyott minket…
„Az Omega elmúlt”
Az Omega csaknem hatvan éven át szórakoztatta a közönséget, bejárták a világot, rengeteg időt töltöttek együtt, de Molnár György számára mindez a múlté. Ma már „csak” az emlékeiből tud táplálkozni, a megmaradt rengeteg felvétellel és a sok-sok közös élménnyel tudja felidézni a közel hat évtizednyi munkát, ami egy életre összekötötte őket.
– Nem sok évről, hanem egy egész, egy teljes életről beszélünk!
Ez az élet egész egyszerűen elmúlt. Ezt büszkeséggel kell tudomásul venni, semmi szégyenkeznivalónk nincs.
Az utolsók között pedig vállalhatom és kijelenthetem: az Omega elmúlt. Mégis öröm nézni a legnagyobb videómegosztón, hogy még mindig mennyien kíváncsiak ránk – kezdte lapunknak.
„Ebben a pillanatban sem vagyok jól”
Az Omega gitárosa mindenkivel szoros és jó kapcsolatot ápolt, épp ezért nehéz számára az emlékezés. A Borssal kivételt tett, felidézte a boldog és kevésbé örömteli pillanatokat is.
– Lacival sokat hülyéskedtünk, leginkább a külföldi turnék alkalmával. Magyarországon mindig elfoglalt volt, a zenekar menedzselése és az ehhez kapcsolódó ügyek sok idejét foglalták le. Amikor a betegsége súlyosbodott, és várható volt, hogy komoly baj lesz, akkoriban nagyon sokat beszélgettem vele, és ha tehettem, mindig meglátogattam.
Azt mondta nekem, nem fél a haláltól, csak az oda vezető úttól. Azt hiszem, mindnyájan, vagy legalábbis sokan vagyunk így ezzel.
Amikor értesültem róla, hogy feladta a küzdelmet, rosszul érintett, erre nem lehet felkészülni. Bár súlyos betegséggel küzdött, az utolsó három napban már nem érzett semmit, csak elment. Sajnos nem választhatunk, nem tudjuk, kinek, mi jut élete legutolsó szakaszában. Tomival is szoros barátságban álltam. Mikor még legény emberek voltunk, rengeteget csibészkedtünk. Emlékszem, együtt jártunk egy bizonyos szórakozóhelyre, amikor kikértünk egy üveg whiskyt, a következő alkalommal ugyanúgy ott várt az üveg minket – emlékezett vissza a zenész, majd hozzátette, nehezen éli meg az évfordulókat.
– Most pedig különösen, mert ebben a pillanatban sem vagyok jól. Kétoldali vesemedence gyulladásom van, hogy ne unatkozzak. Antibiotikum kúrán vagyok, olyan erős gyógyszert szedek, mint a lórúgás. Mindig van valami probléma, remélem, hogy ezen is túllendülök. A műtétek, az egyéb más bajok, a sok tabletta nem tett jót. Az vigasztal, hogy nincs fájdalmam.
Sunyi betegség, mert csak kisebb láz mutatta, hogy valami nincs rendben. De a gerincsérvemhez képest ez már igazán semmi.
Túl sok egészségügyi bajom volt az elmúlt években, kicsit el is fáradtam benne – mondta lapunknak.
„A szívemben örökre helyük van”
Mindenki másképp gyászol. Van, aki ezt a temetőben teszi, míg más magában emlékezik. Gyuri is így van ezzel, csak ritkán vagy nem is megy az emlékhelyekre.
Laci sírját többször is meglátogattam. Tomihoz viszont nem tudok kimenni, mert a temetői szökőkútban szórták szét a hamvait.
Jánossal ugyanez a helyzet, a Bazilikában nem járok, és a Balatonra sem, ennél fogva nem tudok „látogatást” tenni nála. De nem is ez a lényeg. A szívemben örökre helyük van – fűzte hozzá.
