Keresztes Ildikó vallomása: „Nem lettem önpusztító”
Erdélyben született, 18 évesen került Magyarországra. Keresztes Ildikó huszonévesen már a hazai könnyűzenei élet jeles alakja, több zenei kitüntetést kapott. Színházakban is játszik. Máté Péter-díjas, Pro Urbe díjas, Zugló díszpolgára, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa.
Egy igenis érzelmes embernek ismerhettük meg az énekesnőt. Megszokhattuk már, hogy ami Keresztes Ildikó szívén, az a száján, így mindenről van véleménye, és szívesen meg is osztja ezeket. Most a hot! magazinnak adott interjút.
hot!: Nemrég érkeztél haza Arubáról. Ez egyszerre jó és rossz hír: volt időd elutazni, ugyanakkor egy betegség okán sikerült szabaddá tenned magad.
Keresztes Ildikó: Novemberben derült ki, hogy agydaganat miatt operálni kell.
Februárban megvolt a műtét, és szeptemberig nem vállalok sem színházi munkát, sem koncerteket.
Egy erdélyi, már New Yorkban élő barátnőm sokszor hívott Arubára, most tudtam odautazni. Pozitívan élem meg, ami történt: tudom, hogy nincsenek véletlenek.
hot!: Marosvásárhelyi lány vagy, székely-örmény ősökkel. Hordtad te is a székely viseletet?
K.E.: Marosvásárhely belvárosi részén laktunk, családi házban. Soha nem volt rajtam népviselet, bár nagyon szerettem a hegyen élő székely nagyszüleimet.
hot!: Hogy emlékszel az ott töltött időkre?
K.E.: 17 éves korom előttről alig emlékszem valamire.
A szüleim ötéves koromban elváltak, az anyai nagyszüleim neveltek, nagyon szigorúan.
Édesanyám húga is elvált, ők is visszaköltöztek a szülői házba, Ferivel, a nálam fiatalabb unokatestvéremmel. Édesanyám annyira abnormálisan jó ember, hogy azt szoktam mondani: hozzá képest még Teréz anya is egy kiscserkész. Azt akarta, hogy az életemben minden nagyon jó legyen. Én meg uralkodtam rajta, oroszlán-sárkány természetem lévén. Ő azt mondja, nem így élte meg azt azt időt. Nekem tulajdonképpen nem hiányzott az apám: ott volt a jóképű, sportos, Paul Newmanre emlékeztető nagypapa.
Keresztes Ildikó a diósdi csapágygyárban is dolgozott
hot!: Miért költöztetek Magyarországra?
K.E.: Édesanyám egyszerű nő volt, bérelszámoló, de az élethez való intelligenciája nagyon magas. Eleve román iskolába íratott, de amikor azt mondták neki a boltban, hogy „Beszélj románul, ha a román kenyeret eszed!”, akkor elege lett. Nem akarta, hogy abban az elviselhetetlen Ceauşescu-rendszerben éljek. Épp azelőtt költöztünk Magyarországra, hogy betöltöttem a 18. évemet.
hot!: Mi várt titeket ideát?
K.E.: Érden nevelőapám családi háza. Odakint mindenünket elvettek a hivatalok, amikor lemondtunk az állampolgárságról. Édesanyámmal a diósdi csapágygyárban dolgoztunk adminisztrátorként. Másfél év alatt megkaptuk az állampolgárságot – de sokszor azt is, hogy menjek vissza; lerománoztak meg megélhetési menekültnek neveztek.
hot!: Elégedett voltál a zenei pályád beindulásával?
K.E.: 1982 nyarán érkeztünk, nekem 1985-ben már OSZK működési engedélyem volt.
Ősztől az egyik legnívósabb helyen, a Lidóban léptem fel az Ungár zenekarral.
Nagy iskola volt, azóta is jóban vagyunk, sokat tanultam tőlük. Megalakult a Rózsaszín Bombázók, díjakat nyertünk. Nem volt sem anyagi, sem családi hátterem, kapcsolataim, de egymásnak adtak az úgynevezett mentoraim, a Kormorán, Varga Miki, Mikó István, az East, zenei vonalon és a színpadon is.
hot!: Odáig jutottál, hogy te is mentor, zsűritag lettél egy zenés tehetségkutatóban. Szeretted a televíziózást? Mi maradt meg ebből az időből?
K.E.: Néha csak néztem, miért én ülök a zsűriben. De olyan emberek voltak mellettem, akikkel jó volt együtt dolgozni. A szakmáról, a zenéről szólt minden, nem a celebségről. Ma már olyan irányba mentek el a műsorok, amit nem vállalnék, amik a lelkemet rombolnák. A Sztárban Sztár-ban, a Csináljuk a fesztivált!-ban szívesen vettem részt, mert a zenéről szólnak. Az első tehetségkutatóból baráti viszonyba kerültem Schiwert-Takács Lászlóval, Baricz Gergővel, Takács Nikolasszal, Király L. Norbival. Ez a mai napig tart.
Ha valakit megszeretek, abból nem tudok kiszeretni.
Bárkivel beszélgetek, nem vagyok az a „magammal sem állok szóba reggel a tükör előtt” típus, nem adom elő a Viva Las Vegas stílust.
„Nem lettem kábítószerek rabja”
hot!: Hol tanultad el, milyennek kell lenni egy színpadi embernek?
K.E.: A szüleim egy amatőr színjátszó társulatban ismerték meg egymást, onnan is örökölhettem valamit. De normális családból jövök, konzervatív nevelést kaptam, megvan bennem az erdélyi identitás, a hűség, az értékek, a sport hozománya, hiszen válogatott szinten tornáztam.
Ugyanakkor született hippi vagyok, röpködök, de nem lettem az ital, a kábítószerek rabja, önpusztító; a családi kötődés kontrollált.
Szuperérzékeny vagyok, néha éreztem, hogy középre kéne húzódni a fekete és fehér között. Ötvenéves lettem, mire meg tudtam szeretni Keresztes Ildikót, akit soha annyira nem szerettem, mint most. Folyton hullámhegyek és hullámvölgyek között éltem. Arubán végre olyan voltam, mint egy turista. Sokszor szeretek egyedül lenni. Ezt először a pandémia idején éreztem, amikor jutott időm könyvekre, filmekre, magamra, gondolkodásra. Odakint, az óceán mellett tudtam: ha lenne még egy hónapom, akár fejben is meg tudnék írni egy lemezt, jönnének a gondolatok, a dalok, az ihlet.
hot!: A hűség a mindennapi életben is jellemző rád, különben nem tudtál volna kitartani 25 évig Kicska László mellett, aki a férjed is volt.
K.E.: Ha végiggondolom az életemet, nem űztem sportot a pasizásból, bár elég sok fiúm volt. Valószínűleg azért, mert nem szerettem önmagam, és arra vágytam, hogy bizonyítsak: jó vagyok, kellek, elég érdekes vagyok. Ezt egy hosszú kapcsolat mindennapjaiban nem tudod megadni és megkapni. De az a madár vagyok, aki egyszer tud csak igazán fészket rakni.
hot!: Kerek születésnapod lesz. Hogyan, kikkel tudod megünnepelni?
K.E.: Biztos, hogy nem tartok jubileumi koncertet; majd jövőre. Sokan elmentek mellőlem, évekkel ezelőtt édesapám, akit a nagyon szeretett mostohaanyám hozott vissza a családba – ő egy éve halt meg. Van egy féltestvérem, Zsombi, Marosvásárhelyen élnek a kétéves keresztlányommal, Jázminkával. Mindig szívesen megyek vissza a családhoz, a városba. Édesanyám, a nagynéném él, a közelemben; megnyugtat, hogy biztonságban, jó helyen tudom őket.
