Csisztu Zsuzsa: „Vannak az életben kiszámíthatatlan helyzetek”

Csisztu Zsuzsa számára a munkája nemcsak az ő hobbija, de sok száz millió más emberé is. Sportújságíróként az idei nyár rengeteg elfoglaltságot tartogat számára, közben meg kell szerveznie gyermekei nyári programját, a családi vakációt, és még egy lehetséges terrorveszéllyel is szembe kell néznie.

Csisztu Zsuzsa a pályáról került a közvetítőállásba

Az egész ország a futball-Eb lázában ég, neked pedig a szakmád is a sport. Elárulod, hogyan szurkolsz?

Ordítva! (Nevet.) Jó, valójában azért nem eresztem el magam túlzottan – inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig ott szunnyad bennem – vagy éppen előtör belőlem – a szurkoló. Más kérdés, hogy ha feladatom van, akkor ezt a szurkolót le tudom halkítani, és a sportújságíró kerül előtérbe. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem megy fel a pulzusom egy-egy mérkőzés alatt. Számomra ez arról szól, hogy az ember ízig-vérig együtt lüktet a csapattal, együtt bosszankodik egy eredménytelen gólhelyzet láttán, és együtt örül velük a sikernek is. Megmaradt bennem az örök sportoló, ami nagyon fontos ahhoz, hogy át tudjam adni magam ennek az élménynek.

Együtt nézitek a családoddal a meccseket? A fiúkat érdekli egyáltalán a foci?

Az, hogy együtt nézzük-e, attól függ, hogy engem hová szólít a feladatom, de persze, mind nagyon szeretik a focit. Az Eb előtt Marco Rossitól, Gulácsi Péteren, Varga Barnabáson, Schäfer Andrison át, Dárdai Pálig a gyerekeim is közelebbről megismerhették a főbb szereplőket a Csisztu Sport Castból, így már teljesen másképp nézik őket. Így ha éppen nem dolgozom a Nemzeti Sportrádióban vagy például nem a szurkolói teraszon vezetek élő műsort, akkor velük nézem a mérkőzéseket. Olyankor tudok átlényegülni meccsnéző anyukává, és önfeledten drukkolni a mieinknek! Sőt, most fordul elő először, hogy a nagyfiam, a 17 éves Krisztián elkezdett fogadni az apukájával. Persze csak nagyon kis összegekben, de ez jó arra, hogy egy másfajta izgalmat is adjon a meccseknek. A kisebbik fiam, a 11 éves Adrián természetesen még nem csinál ilyet, de neki is megvan a véleménye, kommentálja a látottakat. Ha pedig úgy érzi, fogja magát, és kimegy a kertbe egy kicsit focizgatni. Egyébként szülőként úgy gondolom: az ilyen világversenyek óriási hozadéka, hogy megmozgatják a fiatal generációt, felébresztik bennük a vágyat, hogy ők is kipróbálják magukat a sportban.

„Egy órával később bomba robbant azon a helyen, ahol forgattunk”

Annál is inkább, hiszen hamarosan kezdődik az olimpia is. Ilyenkor, négyévente, visszatérnek az emlékek?

Hogyne, ráadásul ma már nagyon sokféle emlék jön vissza. Egyfelől újra átélem az izgalmat, amit a nyitóünnepségen a bevonulás és az olimpián való szereplés jelent – ez az emlék soha nem halványul. De már újságíróként is nagyon sok emlékem van, az olyan izgalomtól kezdve, hogy nem érünk át az egyik helyszínről a másikba, mert dugó van, odáig, hogy 1996-ban az atlantai Olimpiai Parkban dolgoztunk az operatőr kollégámmal, majd egy órával később bomba robbant azon a helyen, ahol forgattunk. Aztán persze vannak olyan emlékek is, hogy ordítva – megint teljes szurkolói minőségemben – buzdítom a magyarokat a lelátóról. Egyébként már készülünk az olimpiára, ami idén a körülmények miatt még bonyolultabb lesz, várhatóan naponta ötvenszer fogják átvizsgálni a felszerelésünket, rengeteg táskanézős, sorban állós, cipekedős pillanata is lesz – de ez a szakmai része, ami nem látszik, nem hallatszik.

Mégis ott leszel a párizsi olimpia helyszínén, az említett biztonsági kockázatok ellenére, a Nemzeti Sportrádió színeiben. Nem félsz?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem félelemérzet. Bár a félelem túl erős szó – nevezzük inkább egy kis extra aggodalomnak. Mert egyébként nem vagyok félős típus, sőt bizonyos szempontból némileg fatalista vagyok, de mindenképpen megfontolt embernek tartom magam. Igyekszem mindig a legkörültekintőbben cselekedni. Ám vannak az életben kiszámíthatatlan helyzetek, és ezért vannak bizonyos korlátozások, például nem ajánlatos sokat tartózkodni a hotel közös helyiségeiben. Ezek betartásához kell egy „olimpiához szükséges tolerancia”. De elárulok egy kulisszatitkot: mind a foci Eb-re, mind az olimpiára utazó csapat szakszerű biztonsági felkészítést kapott az MTVA jóvoltából, ami a globális tömegrendezvények biztonsági protokollját illeti. Szerintem ez nagyon bölcs döntés volt, és köszönöm is azoknak, akik gondoltak erre. Tudomásul kell venni, hogy egy ilyen rendezvényen megtörténhetnek olyan dolgok, amikről azt gondoljuk, hogy velünk nem eshetnek meg.

„Ez egy többismeretlenes egyenlet”

Akárhogy is, rengeteget dolgozol a nyáron. Hogyan fér bele a mindennapjaidba a családi élet?

A családi életben nyáron az a legnagyobb kihívás, ahol még iskolás vagy akár még kisebb gyerekek vannak, hogy miként szervezzük meg a logisztikát. Tanítási időszakban minden egy megszokott rendben megy. Ma, az interjú napján szokás szerint én keltem legkorábban, megcsináltam a nagyfiamnak a reggelit és az uzsonnát, mert ő indul elsőként. Utána kel a kicsi és a férjem, nekik is reggeli, uzsonna és a többi. Utána nekiálltam megfőzni az ebédet, közben bekapcsolódtam egy online értekezletbe, telefonáltam nagyjából háromezerszer, és most itt beszélgetünk. Innen megyek tovább a dolgomra, délután Adriánért az iskolába, majd úszóedzésre viszem, közben pedig, ha várok valahol 5-10 percet, akkor laptopról folyamatosan dolgozom. Most megy az Eb, utána a Forma–1 Magyar Nagydíj, és már kezdődik is az olimpia, szóval ez egy többismeretlenes egyenlet. Éppen a múlt héten raktuk össze, hogyan néz majd ki a gyerekek nyara. Krisztián megy majd egy ötnapos angliai utazásra az iskolája szervezésében, Adriánt pedig tegnap írattam be két sporttáborba. A férjemmel, az édesanyjával és baráti, családi segítséggel oldjuk majd meg, hogy ki hozza-viszi a gyerekeket. A kis határidőnaplóm azzal van tele, hogy melyik fiú mikor hol van a nyáron. De ez év közben is egy külön mutatvány, viszont nem gondolom, hogy más családoknál ne ugyanígy működne.

Akkor idén szó sem lehet nyaralásról?

Nem, idén nem nagyon lesz közös nyaralás; a gyerekeknek is elmagyaráztuk, hogy ez egy ilyen extra év. Annyit azért már látunk előre, hogy az iskolakezdés előtt ki tudunk csípni magunknak egy hetet, és el tudunk utazni együtt egy hétre. A korábbi nyaraim is elfoglaltak voltak – atlétikai vébé, Giro d’Italia kerékpárverseny, vizes vébé –, de az idei a szokásosnál is feszítettebb. De szerencsére lesznek olyan hétvégék, amikor véletlenül én is itthon vagyok (nevet), és a baráti körünkből is sokan hívtak az ország minden pontjára. Lesz olyan, hogy csak a gyerekek mennek a barátaikhoz. Illetve, mivel Krisztián már fiatal felnőtt, az édesapjával mennek majd egy apa-fiú programra, ami egy igazi, férfias fizikai erőpróba lesz. A gyerekek korával és növekedésével lépést kell tartani. Nagyon egyszerű volna minden nyáron ugyanazt csinálni és ugyanazokba a táborokba küldeni őket, de hát kinövik. Ez van.