Fájó vallomást tett Dudás Miki édesapjáról: "lehet, azt mondanám, hogy jobb, ha elmegy, mert ez így nem élet"
Továbbra is élet-halál között van a világbajnok kajakos édesapja, aki brutális támadás áldozata lett. Dudás Miki exkluzív interjút adott a Borsnak, megrázó vallomásában beszél összeomlott édesanyjáról, családi összetartásról, és arról is, hogy utolsó pillanatig hisznek a csodában…
Az olimpikon, ha tehetné visszapörgetné az idő kerekét, de mivel nem lehet, ezért csak a hit maradt számára és családja számára. Mint ismert, Dudás Miki édesapját augusztus 30-án egy benzinkúton brutálisan megverték. Az egyik ütéstől István elesett és úgy beverte a fejét, hogy széttört a koponyája, azóta is kómában van. A kajakos lapunk munkatársait a családi házukban fogadta.
Dudás Miki még bízik a csodában
Mint ahogy arról korábban írtunk, az olimpikon édesapja, István azóta is kómában van, két hete megműtötték, mindenki attól várt javulást, de állapota azóta is folyamatosan romlik. Dudás Miki szerint csak azért nem omlott össze végképp az egész család, mert nagyon összetartóak, egymásban tartják a lelket.
Nagyon nehéz időszakban vagyunk, bennem a kislányom, a kisfiam és a párom tartja a lelket, meg anyával is, meg a testvéremmel is próbáljuk egymást segíteni, de a még élő nagyszülők is mindenben mellettünk vannak. Édesanyám azt mondta, olyan ez az egész neki, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből. Volt olyan este, amikor felhívott, hogy nem találja a helyét, akkor átjöttem, itt aludtam vele. Aztán megbeszéltük, hogy ne legyen egyedül, a nagymamám és a bátyám ideköltözik, így mindig lesz itthon egy kis élet, mindig lesz kivel beszélnie.
A magát végletekig tartó fiú annál a kérdésnél zuhant meg, amikor arról kérdeztük, felkészültek-e arra, hogy lehet otthon kell ápolni a kómában lévő szülőjét.
− Azt mondták az orvosok, ha a napokban nem lesz valami áttörés, hogy megmozdul, hangra reagál, bólogat, bármi, akkor nagyon nagy eséllyel ez már nem is fog bekövetkezni. Benne van, hogy így, ebben az állapotban kell hazahoznunk, kerestük rehabilitációs intézetet, már külföldit is néztünk, ez mind újra az egész életünket átírná. Ha ilyen állapotban lenne itthon, 0-24 órában valakinek itt kell lenni mellette. Borzasztó lenne, hogy mennek a napok, és ő csak fekszik magatehetetlenül egy ágyban, ez a lehető legrosszabb, ami történhet. 10-15 évet leél így, vagyis nem, mert ez nem élet, ez az élet-halál közötti állapot...
Mikiék minden nap járnak be édesapjához a kórházba, mert mégis bíznak, hisznek abban, hogy a szeretet csodákra képes. Minden nap akár többször is bemennek hozzá a kórházba, a kajakos „beszélget” apukájával.
− Tudom, mennyire szereti az unokáit, a gyerekeimet, a kisfiamat is, de a kislányomat úgy hívta, Gyönyörűségem, mindig róla mesélek, hogy puszilja, szoktam neki lejátszani videókat, amit otthon felveszünk Norcival. Szörnyű, hogy semmi reakció…
Annyira rossz, hogy nem tudjuk, ő most érezhet valamit? Én ezen nagyon sokat gondolkozom, hogy Úristen, mi van, ha ő folyamatosan szenved, csak egyszerűen nem tudja kimondani. Ha most azt mondanák, hogy ez így marad, hogy hosszú évekig ilyen állapotban marad, vagy távozzon közülünk, akkor lehet, azt mondanám, hogy jobb, ha elmegy, mert ez így nem élet!
Már előre retteg a család a közeledő ünnepektől, ez a karácsony teljesen más lesz, mint eddig. Nem lesz vidámság, nem főzi meg édesapja az isteni halászlevet.
− Nagyon furcsa lesz most… De még várjuk a csodát, hátha lesz még közös karácsonyunk!
