Hegedűs D. Géza: „Egy évig nem lehettem beteg”

Hegedűs D. Géza művészemberként azonnal tegeződik, és egy bőröndnyi ruhával készült a fotózásra.

Egy kávézóban vagyunk, mégis teázol, ráadásul tejjel. Ez a reggeli rituálé?

– Szenvedélyes teás vagyok, a teák minden fajtája izgat. Ez valahogy már így rögzült. Reggel elfogyasztok egy hosszú kávét, de ez ifjúkoromból maradt, inkább teázom. Az egyik csészében kávé van, a másikban tea; kortyolok egyet ebből, egyet abból. Lehet, hogy ez abszurd, de én így szeretem. Korán kelő ember vagyok, 5 és 6 óra között ébredek, gyerekkorom óta magamtól, sohasem használok ébresztőórát. Másfél éve van egy kedves kiskutyánk, akivel 6 és fél 7 között elindulunk, és egy órácskát sétálunk a nagyvilágban. Ő végig szaglászik, üzen a társainak, ahogy neki is üzennek, én pedig rágyújtok egy szivarra, és bolyongunk – ő kommunikálva, én a napot végiggondolva. Azután indul a nap.

Hegedűs D. Géza: „Egy pillanatnyi suhanás volt az életemben”

A legtöbb napon a rajongással is szembesülsz. Például csapatban vártak a nézők a művészbejárónál, amikor fiatalon a szerelmes Werthert játszottad. Hogyan hatott rád a rajongás?

– Ez a színház sajátos természetéhez tartozik. A fiatal rajongók, hogy úgy mondjam, a színházszerelmesek. Amíg fiatal az ember, nézőként hajlamos a szerepet játszó színészt azonosítani a szereppel, és szemtől szembe akar találkozni „velük”, mert örömet szereztek neki a nézőtéren. De a rajongás inkább a szerepnek szól. És ez nagyszerű visszajelzés, hogy jó vagy a szerepben.

A hölgyrajongók érdeklődése is?

– Én nagyon nagy tisztelettel vagyok a nézők iránt, a hölgyek iránt is. Nem szabad modortalannak vagy neveletlennek lenni; ez része ennek a hivatásnak, és hozzá kellett szokni. A sok fiatal, aki várt, soha nem inspirált kalandokra – ha erre céloztál –, és ez az idő múlásával elkopik, mert jönnek az újabb generációk, akiket már mások várnak a művészbejárónál. Erről 37 éve magam is gondoskodom, tanítva az utódaimat az egyetemen, és örömmel látom, hogy most ők vonzzák a fiatalokat, az újakat, akik mások, mint akiket az én generációm vonzott valamikor.

Az idősebbik lányod, Barbara a pályatársad. Nem féltetted a szakma buktatóitól?

– Ez a hivatás nem egyszerű, de a feleségemmel soha nem akadályoztuk a gyerekeinket a választásaikban, az ő ambícióik és vágyaik érvényesülésében. Ahogyan anyám mondta: „Kisfiam, szeretetet tudok adni, szerelmet nem”.

Neked is volt egy bukkanód. Hogyhogy majdnem elmentél orvosnak?

– Az egy pillanatnyi suhanás volt az életemben. Ha belehelyezzük a pályám fél évszázadába, a pillanat egy töredéke. Az orvoslás és a színészet abból a szempontból rokon szakma, hogy az utóbbi gyógyítja a lelket, képes túlsegíteni emberi gondjainkon vagy a lelki problémákon. Ez az elmozdulás a segítő szándék felé konkrétabb formát kaphatott volna, majd kapott is, egy szerep által. Meghívtak a Radnóti Színpadra az Éjjeli ügyelet című Görgey Gábor-darabba, ahol egy ügyeletes orvost játszottam karácsony éjszakáján, Pécsi Ildikó alakította a nővért. Már a próbák alatt tudtam, hogy szükségem lesz orvosi segítségre, hogy tudjam, hogyan kell bánni az eszközökkel, miként kell szakszerűen foglalkozni a betegekkel. Ebben Jakab Erzsike doktornő, a Sportkórház egykori gégésze segített, akihez én is gyakran fordultam segítségért a torkommal.

„Nem volt kutyálkodás”

Már 1982-ben bejártad Nyugat-Európát, a Liszt Ferencről szóló sorozat készítésekor. Milyen hatással volt rád az akkori szabad világ?

– Nemrég küldött át egy dramaturg kolléganőm egy képet, hogy Berlin legnagyobb könyvesboltjában a mai napig árulják a sorozatot: ott van a polcon a Jóbarátok és a Trónok harca mellett DVD-n! Jót mulatok rajta. A forgatáskor bejártam a vasfüggöny túloldalát, Spanyolországtól Olaszországon és Franciaországon át az NSZK-ig, de forgattunk az NDK-ban, Csehszlovákiában és az egykori orosz cári udvarban is. Ez egy kulturális beavatódás volt számomra. Közben a szerepeimet sem adtam vissza. Például amikor Münchenben forgattunk, itthon a Kőműves Kelement játszottuk. Forgatási szünnapon reggel felültem a repülőre, hazajöttem, este eljátszottam a szerepet, majd másnap visszarepültem Münchenbe. Színészileg is önfegyelemre, koncentrációra tanított, az aznapra diszponált jeleneteket profi módon filmszalagra kellett venni. A tőke diktált. Egy évig nem lehettem beteg, de – érdekes módon – nem is voltam. Kemény iskola volt, de örülök, hogy végigjártam.

Pedig messziről indultál, Ibrányból.

– Igen, a húgom még mindig ott él. Halottak napján voltam ott a szüleim, nagyszüleim, rokonaim sírjánál; ilyenkor tudok vele tölteni egy kis időt. Nyaranta is meglátogatom néhány napra, vagy éppen ő jön hozzám; folyamatosan kapcsolatban vagyunk, hétvégente telefonon szoktuk átbeszélni, kivel mi történt.

Ráadásul Ibrányban a nagyapád mozit épített. Ott ismerkedtél meg a mozgóképpel?

– Az én gyerekkoromban még nem volt televízió. Tökéletesen emlékszem, hogy óvodás gyerekként egy színes mesefilm volt az első moziélményem. A Lear királynak egy mese előképe volt az „úgy szeretlek, mint ember a sót” történet – engem elvarázsolt. Csupa szín, szép ruhák – sokkal színesebb volt, mint a mi mindennapi életünk. Később a legtermészetesebb igénnyé vált, hogy moziba menjünk, hetente két filmet vetítettek. Gyerekfejjel a nem gyerekeknek szóló filmeket is megnéztem, mindenevő voltam – a szüleim engedték. Apukám minden filmet megnézett; gyakran kézen fogott, és együtt mentünk.

„Ez az én ünnepem”

Ha már az emlékeknél tartunk: a karácsonyról milyen emlékeket őrzöl?

– A gyerekkorom legszebb momentumai a karácsonyok. Mindig havasak voltak, nem csak úgy képzelem. A szüleink figyeltek arra, hogy örömet szerezzenek nekünk. Anyukám mindig sütött-főzött alkonyatig, a két testvéremmel pedig odagyűltünk köré a konyhába. Ő kisebb feladatokat adott nekünk, és később jöttem rá, hogy apukám ezalatt a szobában feldíszítette a karácsonyfát. Az ötvenes évekről beszélünk: szerény világ volt, de az ünnepet minden körülmények közt meg lehet ülni. Egyszer csak megszólalt egy kis csengő, és apám kiszólt, hogy megjött a Jézuska. Egy előszoba kötötte össze a szobát a konyhával, annak a szőnyegén mutatta apám, hogy „Nézzétek, ott egy zsebkendő elejtve. Hát ez mi? Biztosan a Jézuska ejtette el siettében!” Még hitelesítette is a történetet apám, mi pedig komolyan elhittük. A szobában pedig ott állt a szép karácsonyfa szaloncukrokkal, angyalhajjal, gyertyákkal, csillagszóróval.

Milyenek manapság a Hegedűs D. Géza családi karácsonyok?

– Többnyire nálunk gyűlik össze a sok más vidéken élő családtag. Amióta tudatosult bennem, hogy egymást ajándékozzuk meg, az én dolgom a karácsonyfa „felöltöztetése”. Ez az én igazi karácsonyom, megörökölve apukámtól. Középiskolás korom óta én kötözöm a szaloncukrokat, és én díszítem fel a fát. Ez lassú folyamat, mert levágok egy megfelelő színű cérnát, majd ikerszaloncukrokat kötök, de nagyon lassan, nagyon finoman. Ez egyfajta meditáció. Végig szép, komótos, szorgalmas, időigényes. Nem baj, akkor is megcsinálom, mert ez egy rítus. Ez az én ünnepem.