2020. január 4-én a színművész a budapesti Ferdinánd híd közelében vezetés közben rosszul lett, félrekormányozta az autóját, és mentőt hívott. Ám a gyors segítség ellenére már nem tudták megmenteni az életét. A tragédia évfordulóján Gesztesi Károly barátai emlékeztek a színészre – vagy, ahogyan sokan szólították, Tobira.
Öt évvel ezelőtt hunyt el tragikus hirtelenséggel Gesztesi Károly. Rá emlékezünk.
A Shrek miatt a hangjuk elválaszthatatlan, hiszen a művész szólaltatta meg magyarul Gesztesi ogréja mellett Szamár karakterét. De munkán kívül is jól ismerte egymást Gesztesi Károly és Kerekes József.
– Amikor ön felhívott, és kimondta Tobi nevét, összeszorult a torkom.
Nemcsak a szakma, hanem a magánélet is hullámokban összekötött bennünket.
– Máté születésekor azon a településen éltek, ahol én most is, sokszor találkoztunk. Párhuzamosan éltük az életünket; előfordult, hogy nem együtt mentünk nyaralni, de összefutottunk a nyaralóhelyen – mesélte a Jászai Mari-díjas színművész.
Az animációs film azért sokszor összehozta őket, rengeteget jártak együtt közönségtalálkozókra is.
– Olyankor, mindenki legnagyobb örömére, de egyébként bármikor, amikor személyesen találkoztunk, úgy szólított: „Szamár! Szamár!” – utánozta hihetetlenül Gesztesi Károly orgánumát a kollégája. – Persze a legnagyobb kedvesség hangján. Nagy lelkű, jószívű, tehetséges… fantasztikus muki volt! Nehéz erről beszélni, mert nagyon hiányzik – zárta gondolatait Kerekes József.
Gesztesi Károly halálát követően – némi gondolkodás után – Vastag Tamás vette át a színész szerepét A miniszter félrelép című darabban. Előtte is játszottak már együtt, és nemcsak kollégák, hanem barátok is voltak.
– Mindig ő volt a társaság középpontja; nagy mókamester volt, mindenkit megnevettetett. Ha meglátott egy zongorát, azonnal leült mellé, és szórakoztatni kezdett. Előfordult, hogy vidéken játszottunk, és befelé menet észrevette, hogy a hely előterében áll egy hangszer. Két felvonás között ahelyett, hogy pihent volna, kiment szórakoztatni a nézőket. De akadt olyan is, hogy ha a szerep engedte, valamelyik szinkronszerepében szólt ki a publikumnak – mesélte Tamás, aki azt is elárulta, hogy sokszor folytattak komolyabb, esti telefonbeszélgetéseket is. – Nagyon mély érzésű ember volt, és nagyon odafigyelt másokra. Nemegyszer megesett, hogy megvendégelte a kollégáit vagy akár egy-egy műsor stábját a forgatások során. Nem fordulhatott elő, hogy nála valaki rosszul érzi magát – avatott be az énekes.
A szinkronrendező nemcsak kollégája, de az egyik legjobb barátja is volt a művésznek. Így, bár neki számtalan színészlegenda – például Helyey László, Jakab Csaba vagy Mihályi Győző – hangja hiányzik, Gesztesi Károlyé fáj a legjobban.
– Majdnem minden filmnél beugrik, hogy milyen jól megcsinálnánk együtt vagy hogy egy adott karakterre is milyen jó lenne a hangja. Majd eszembe jut, hogy miért nem valósíthatjuk meg, és az nagyon rossz érzés. Igazságtalannak érzem, hogy nem dolgozhatunk többé együtt – mesélt a szakmai hiányról a szinkronrendező.
Ugyanakkor Tibor nemcsak munkatársa, de barátja is volt a művésznek, szoros kapcsolatuk réges-régre nyúlik vissza.
– Főleg Mátéval maradt meg a jó kapcsolat, kisgyerekkora óta ismerem, ő egy nagyon művelt, kedves ember. De olykor Márkóval is telefonálunk. Úgy látom, a gyerekei örökölték Karcsi gyermeki jószívűségét – árulta el a jó barát.
A két színész az utolsó négy évben szinte mindennap találkozott, hiszen ugyanabban a társulatban játszottak.
– Egy üzenetből tudtam meg a hírt. Valaki megírta, hogy Karcsi meghalt. Én pedig visszakérdeztem, hogy milyen Karcsi, mert eszembe sem jutott, hogy rá gondol – emlékezett vissza a színész.
Régóta ismerték egymást, egy ideig még a színészválogatottban is fociztak együtt. A munkán kívül hol sűrűbben, hol ritkábban találkoztak.
– Nincs olyan nap, hogy ne beszélgetnénk róla, ne emlékeznénk vagy ne sztoriznánk egy vicceset. Gesztesi nem olyan, akit elfelejtenének. Nemrég voltam egy szállodában, ahol egyszer együtt jártunk, és a személyzet emlegette, hogy milyen szépen zongorázott, és milyen jó hangulatot teremtett. Ő ilyen maradandó nyomott hagyott az emberekben.
A színész és az úszóterapeuta bensőséges barátságot ápolt, a kapcsolatuk mélységére másnak, egy kívülállónak talán nem is lehetnek szavai. Ezért Matesz Csilla egy levélben, a saját szavaival emlékezett meg róla, amelyet változtatás nélkül közlünk:
"Fel akartalak hívni ma, hogy halljam a mosolygós hangodat, de az operátor azt mondta, ezen a néven nincsen szám a telefonkönyvben. Elmentem a házadhoz, de már nem Te laksz ott. Azt hiszem, ez azért van, mert a Mennyország túl messze van… Az adventi napokat nagyon szeretted. A szenteste a családodé volt, majd hajnalban felhívtál, és Márai-verset olvastál. Számomra ez volt a legnagyobb ajándék. Sokáig beszélgettünk a múltról, a jelenről és jövőről. Terveid voltak; vártad, hogy egy filmben te legyél a főszereplő. Hihetetlen hogy már nem beszéljük át a világ gondját, hogy nem szaunázunk és úszunk együtt. Nagyon hiányzol, elmondhatatlanul. Mióta elmentél, a munkám lett az életem. Babákat fejlesztek, és segítem a családokat. Tudom mit ígértem neked: azt, hogy megírom a könyvemet az életemről, a babákról; de ebben a könyvben Te leszel a Főszereplő. Szívemben örökké élni fogsz, amíg élek!!!"