A nagy generáció rock mohikánjainak egyik utolsó és egyik legnagyobb alakja csütörtökön ünnepli 80. születésnapját. A Bors ennek alkalmából arra tett kísérletet, hogy a megszokottól eltérő, egy kicsit talán személyesebb kérdéseket tegyünk fel neki. Földes László Hobo pedig válaszolt...
Legendának nem lehet születni. Legendává válni kell. Az igazi legenda pedig nem hiszi, hogy az. Sőt, egyenesen kikéri magának ezt a jelzőt, mert észre sem vette, hogy tettei, munkássága súlya alatt, már régen megroskadt az a bizonyos asztal, amire mind próbálunk letenni valamit. Hobo bejárta a hosszú utat, amire 1968-ban lépett rá azzal, hogy megírta a „Lakájdal” című nóta szövegét. Azóta sok víz lefolyt már a Dunán, elrepült pár rockmámorban töltött évtized. Ez idő alatt született huszonnégy nagylemez és Földes László tizenöt filmben és fél tucatnál is több színpadi műben mutatta meg, hogy színészi vénája is van. És hogy bizonyítva lássuk a róla kialakított, „igazi polihisztor” képünket, meg kell jegyeznünk, hogy hat könyvet is írt abban a majd hat évtizedben, amit eddig eltöltött az „iparban”. Földes László Hobo 80 éves lett, mi pedig arra kértük, válaszoljon a Bors néhány kérdésére.
Bors: Mitől boldog manapság egy születésnap és mitől egy teljesen átlagos 24 óra?
Hobo: Még előttem van a születésnapom, átlagos hétköznapjaim nincsenek, mivel minden áldott nap mást csinálok.
Bors: A Hobo művésznév mennyire tükrözi a hobó életérzést? Volt idő, amikor jellemző volt Önre az a fajta, amerikai, munkás mentalitás, amit a kifejezés rejt?
Hobo: Számomra Jack London „Négyezer vagány” című novellája alapján a hobóság a csavargást jelentette. Innen kaptam a hatvanas évek legelején a nevemet, ami az akkori mentalitásomat és életformámat is tükrözte.
Bors: Egy rádióinterjúban említette, hogy kamaszként voltak önnel magatartás gondok, melyeket rendre kettessel „jutalmaztak” az iskolában.
Hobo:
Első igazgatói intőmet 1953-ban kaptam a „Mi a szaracénok serege vagyunk” vers kórusban történt előadáséért, és közölték Édesanyámmal, hogy én vagyok a „szocialista pedagógia csődje”.
Ezzel indult dicsőséges pályafutásom.
Bors: Ez egyfajta korai, előremutató lázadás eredménye volt, vagy csak egyszerűen nem tudták lekötni a figyelmét?
Hobo: 8-10 éves koromban sem voltam lázadó, csupán állandóan a hülyéskedésen járt az eszem.
Bors: Hogyan próbálták fegyelmezni?
Hobo: Ezt inkább nem ismertetném.
Bors: Szintén említette a rádióinterjúban, hogy az életvitele egy időben nem jelentett éppen garanciát arra, hogy most a 80. életéve hajnalán még „beszélgethetünk”. Milyen vargabetűk voltak azok, amik ezt mondatták Önnel?
Hobo: Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig húzom. Súlyos családi problémák és tragédiák közepette nagy ajándék, hogy a betegségek elkerültek.
Bors: Fiatal éveiben kapott támogatást otthonról, ahhoz, hogy az önmegvalósítás útjaként a rockzenét válassza?
Hobo: Még 18 éves koromban elszakadtam a családomtól. Akkor, 1963-ban még nem is hallottam, hogy egyáltalán létezik a rock, vagy a blues.
Bors: Milyen az a hátország, ami lehetővé teszi, hogy egy életet „áldozzon” a rockzenére?
Hobo:
Csodálatos családom és káprázatos közönségem mellett, újabban nagyszerű barátok vesznek körül.
Ami az áldozatot illeti, még ma is csodálatos ilyen zenét játszani.
Bors: Van bármi, amit őszintén megbánt? Vagy azért, mert megtette, vagy azért, mert nem…
Hobo: A Hobo Blues Bandet jóval korábban be kellett volna fejeznem. Ezt máig bánom, vagyis azt, hogy nem tettem meg...
Bors: Márta? (Hobo felesége)
Hobo: Bármilyen fájdalmas, tragikus dolog, árulás, kihasználás történt velem, ő mindenért kárpótolt.