Koncz Gábor a Kossuth-nagydíjról: Ez volt a cél, már nincs feljebb…
A Március 15-i ünnepségsorozat keretében pénteken a Parlament kupolatermében átadták az idei Kossuth-díjakat. A Kossuth-nagydíjat Koncz Gábor vehette át. A Bors a hatalmas elismerés kapcsán beszélgetett a színészóriással.
A 86-éves színészóriás, Koncz Gábor telefonja szüntelenül cseng, mióta híre ment, hogy idén őt tüntették ki a Kossuth-nagydíjjal. A Bors március 14-én kora este ugyan elérte a színészt, de ő akkor arra kért minket, hogy adjunk neki egy kis időt arra, hogy rendezze a gondolatait. Március 15-én a
nemzeti ünnep reggelén aztán megcsörrent a telefon és a vonal végén felcsendült az a senkiével össze nem téveszthető érces, de mindig vidám hang. „Szerbusz fiam! Gyorsan gépelsz igaz? Akkor figyelj!” – mondta Koncz Gábor Kossuth-nagydíjas művészhez illő határozottsággal.
Koncz Gábor: „Egyszerűen kidobott, ami bevallom, nagyon rosszul érintett”
Ezután pedig belekezdett egy mesébe, melynek főszereplője egy kisfiú, aki miután vágyakozva figyelte, és áhítattal hallgatta a mezőkeresztesi iskola kórusát, egy szép napon összeszedte minden bátorságát és „belopta magát” a második sorba… „Ez a történet tizenkét éves koromra nyúlik vissza, amikor besündörögtem a mezőkeresztesi énekkarba.
Ott tanultam meg egy életre, hogy az ember, vezesse bár a legjobb szándék, nem lehet minden tudás birtokában.
Én énekelni nem tudtam, pedig szerettem volna, nagyon. Le s fel is csúszkáltam fél hangot, ami bőven elég volt ahhoz, hogy hamis legyek. Én a másosodik sorba furakodtam be, és miközben bőszen daloltam egy mozgalmi nótát, arra lettem figyelmes, hogy az énektanár, vagyis a kórusvezető szúrós tekintetre váltott és engem fürkészett vele. Jött is egyre közelebb és közelebb, mígnem elém állt, és a vezénylőpálcájával egyértelmű jelét adta, hogy nem kíváncsi rám tovább. Egyszerűen kidobott, ami bevallom, nagyon rosszul érintett, mert biztos voltam benne, hogy ennél szörnyűbb dolog nem is történhetett volna velem” – kezdte a távolba vesző emléke felidézésével Koncz Gábor színész, akinek lelki tusakodását végignézte az iskola igazgatója, akinek meg is esett rajta a szíve.
„Végre felvirradt a 1948-49-es forradalom és szabadságharc ünnepének napja...”
Olyannyira, hogy felajánlotta a vigasztalhatatlannak tűnő Koncz Gáborkának, hogy… „Nagyon el voltam keseredve, amit látott az iskola igazgatója és délután odalépett hozzám. Szeretett volna kárpótolni valahogy, ezért felajánlotta, hogy a közelgő, március 15-i ünnepségen szavaljam én, a Nemzeti dalt a községháza lépcsőjén. Egy hétig aludni sem tudtam az izgalomtól és a boldogságtól. Végre felvirradt az
1948-49-es forradalom és szabadságharc ünnepének napja, de nem sütött valami melegen.
Farkasordító hideg volt, de nekem csak egy rövidnadrágom volt, így abban álltam ki Mezőkeresztes apraja nagyja elé.
Nem fáztam, mert fűtött a büszkeség. Azt éreztem, hogy nekem a Nemzeti dallal még dolgom lesz ebben az életben” – mesélte a Borsnak Koncz Gábor a Kossut-nagydíjas legenda.
Koncz Gábor: „Az első igazi tapsomat a Nemzeti dalt szavalva kaptam”
És hogy Koncz Gábornak menyire igaza lett, az néhány év múlva számára is kiderült, hiszen 1963-ban elvégezte a Színház-és Filmművészeti Főiskolát és ő lett az az ifjú színész, aki később, 25 éven át, minden március 15-én a Múzeumkert lépcsőjén állva szavalta a Nemzeti dalt. „Az első igazi tapsomat a Nemzeti dalt szavalva kaptam és a másodikat is. Először Mezőkeresztesen, aztán pedig már Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Ez volt életem egyik legszebb néhány perce, amit aztán 25 éven át megismételhettem” – mondta Koncz Gábor, majd egy pillanatra elhallgatott, mert eszébe jutott egy szorosan idevágó, újabb szép emlék. „Emlékszem, hogy a legelső filmem (1962 – Legenda a vonaton) gázsijából vettem édesanyáméknak egy Tavasz televíziót és mondtam, nézzék mert én szavalom majd a Nemzeti dalt és ezt közvetítik is. Édesanyám házról-házra járva kürtölte szét a hírt, így a közvetítéskor megtelt a ház, de még az udvarunk is. Mindenki ott volt, aki élt és mozgott és kis sámlin ülve hallgatták, ahogy szavalok. Édesanyám pedig büszkén hordta körbe az előző este megsütött szakajtónyi pogácsát” – idézte fel nevetve a nemzeti ünnephez kötődő emlékét Koncz Gábor.
„Abban a hitben éltem, hogy mások már nem mérnek engem”
A Kossuth-nagydíjas színészlegenda végül arra a kérdésre is válaszolt, hogy miként is érzi magát most, hogy átvette az életművét megkoronázó, hatalmas elismerést. „Itthon ülök és éppen a reggelhez készülődünk. Közben az jár a fejemben, hogy méltósággal megöregedni a legfontosabb képesség, aminek ember csak a birtokába lehet.
Ennek a folyamatnak a koronáját kaptam én meg tegnap és most érzem csak, hogy mennyire fontos is ez.
Az jár a fejemben, hogy célba értem. Abban a hitben éltem, hogy mások már nem mérnek engem, de tévedtem. Eljutottam Mezőkeresztesről egészen a Parlament kupolaterméig és ott álltam a Szent Korona mellett, kezemben az életművem ”koronájával”. És, hogy mi jutott eszembe? Csak ennyi: Most már meg is halhatok...”
