Megdermedt az idő Sas József otthonában: minden ugyanott van, ahol a néhai művész hagyta. Mintha özvegye abban reménykedne, hogy szerelme még használni fogja kedvenc tárgyait. De lelke mélyén tudja, végleg megváltozott az élete.
Forrás: DFP
Már több mint három hete kísérték utolsó útjára a legendás nevettetőt, Sas Józsefet. A Jászai Mari-díjas színész hosszú betegeskedés után, 82 éves korában hunyta le örökre a szemét, betölthetetlen űrt hagyva maga után felesége, Komjáti Zsuzsa szívében.
Negyvenhárom évig voltak házasok, kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, érthető, hogy az özvegye a temetésen alig tudott elszakadni a koporsójától, és hogy most nem tud mit kezdeni az új, „Jóska nélküli életével”.
Zsuzsa asszony aktív életet él, ügyeket intéz, hogy ezzel is elterelje a gondolatait a fájdalmáról. A lakás, közös életük színtere az utóbbi években egyre inkább kezdett egy kórházi osztályhoz hasonlítani, az özvegy mégis mindent úgy hagyott, ahogy eddig volt, Sas József ruhái, használati tárgyai mind ott vannak most is, ahol ő hagyta. Zsuzsának még nincs ereje változtatni.
– Nehéz. Nagyon nehéz a magány elviselése – mondja lapunknak. – Még szoknom kell, nem tudom, hogyan kell ezzel együtt élni, de majd megtanulom. Muszáj megtanulnom.
Tudom, hogy nem én vagyok egyedül ezen a világon a fájdalmammal, nagyon sokan özvegyülnek meg, és ők is mind szomorúak, de hiába látom azt, hogy más hogyan kezeli, nekem nem megy még.
Halkan, érzelmeit visszafojtva beszél, de a lelkében érezhetően viharok dúlnak.
– Szoknom kell a gondolatot, hogy magányos vagyok – folytatja. – Igyekszem elfoglalni magam, hogy egy nap legalább pár órára eltereljem a figyelmemet a fájdalomról. Persze, az élet is segít ebben valamennyire, hiszen nagyon sok hivatalos dolgot kell intéznem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok feladat lesz – teszi hozzá. –
Az életem egyik percről a másikra lépett ki a megszokott medréből, több, mint négy évtized érzelmi emlékei árasztanak el, ezeket kell most a lelkemben a helyükre tenni. Ez most a feladatom. Nem tudom, hogy valaha is elmondhatom-e majd magamról, hogy fel tudtam dolgozni Jóska elvesztését.
