Így csajozott Szepesi György: Hogy hívják, elvtársnő? - interjú

Délután háromkor összesen két asztal foglalt a patinás, hűvösvölgyi étteremben. A sarokban vidám társaság ül. A hátuk mögött idős úr, feketét kavar, fel sem néz közben az újságjából. Hátulról kezdi.

A sportrovatnál... A társaság összedugja a fejét, majd egy középkorú, elegáns hölgy feláll és odajön az öregúrhoz.

– Bocsánat a zavarásért, Kanadából jöttem haza. El kell mondanom önnek, hogy kislányként az apámmal hallgattam az 1954-es vb-döntő közvetítését és a végén együtt sírtam önnel – kapja a szája elé kezét szinte rémülten a hölgy, mint aki most éppen egy titkot árult el a családi legendáriumból.

– Egy ország zokogott akkor, drága asszonyom. Szörnyű pillanat volt, azóta kísért engem is. Megérdemeltük volna azt a győzelmet. Örülök, hogy találkoztunk, jöjjön minél gyakrabban Magyarországra! – csókol kezet a hölgynek az élő legenda.

Annyi év eltelt már, mégis ideges, ha szóba kerül az 1954-es vb-döntő. Mi ennek az oka?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de a mai napig felzaklat, ha arra a kilencven percre gondolok. A játékosokkal később rengetegszer átbeszéltük, évtizedek múltán is előjön álmukban, amikor a németek be­rúgták a harmadik gólt, és azzal világbajnokok lettek. A vicc az egészben, hogy ugyanezen a világ­bajnokságon a döntő előtt pár nappal megvertük ugyanezt az NSZK-t 8:3-ra. Mai fejjel tudom, hogy felfoghatatlan, de akkora volt a népharag, hogy Tatán le­szállítottak bennünket a vonatról.

Már senki nem él az Arany­csapatból, csupán a tiszteletbeli tizenkettedik…

Sajnos, így van, szép lassan elmentek a fiúk, bezárt a világ valaha volt legnagyobb futball­csapatának öltözője. Legutoljára Buzánszky Jenő barátom halt meg. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy rám, a riporterre azt mondták, én vagyok a csapat tizenkettedik tagja, hiszen mégis csak Sebes Gusztáv volt a szövetségi kapitány. Neki járt volna a 12-es számú mez, de a játékosok mégis nekem adták. Hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor lehettem sportriporter, amikor ezek a zsenik játszottak. Olyan, mint Puskás, csak egy volt az egész világon, de a többiek is ugyanolyan kedvesek az én szívemnek. Átélni a londoni 6:3-at, na, olyan élmény tényleg csak egy van az ember életében.

Barátok is lettek vagy mindig megmaradt a három lépés távolság riporter és játékosok között?

Nehéz kérdés ez, mert valahol barátok voltunk, hiszen olyan élmények kötöttek össze minket, amelyek örökre összekapcsolják ezeket az embereket, de a legjobb barátaim nem ők voltak. Gyerekkori barátom Szusza Feri volt, akivel együtt kezdtünk el futballozni, de én tízévesen tehetség hiányában abbahagytam a játékot. Bajnokit játszottunk, és a meccs közepén egyszer csak lejöttem a pályáról. Feri rohant utánam, kérdezte, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy én soha nem leszek olyan tehetséges, mint ô, akkor pedig nincs értelme erőltetni. Rám nézett és annyit mondott: akkor közvetítsd a meccseket, te úgyis olyan jól beszélsz. Megfogadtam a tanácsát. Az első közvetítésem 1945. augusztus 20-án volt, vagyis hetven éve dumálok a mikrofonba.

Februárban lesz 94 éves. Igaz, hogy az idő előrehaladtával egyre erősebben előjönnek a fiatalkori emlékek?

Tisztán látom ma­gam gyerekként az újpesti uszodában, ahol még famedencében tanultam meg úszni. Vagy amikor a barátaimmal játszunk a gyár udvarán, ahol szolgálati lakásunk volt. Az is eszembe jut majdnem mindennap, hogy egyetlen napon múlt apám élete. Szőnyben volt munkaszolgálatos, én pedig Miskolcról jöttem, hogy hamis iratokkal kimentsem őt a borzalmakból. Sajnos későn érkeztem, már feltették egy vonatra, soha nem tudtuk meg pontosan, hogyan halt meg. Anyám bele­őrült a bánatba, nem tudta elfogadni, hogy apám soha többé nem jön haza, pár év múlva utánahalt. A húgom is itt hagyott, hosszú évtizedek óta Ausztráliá­ban él. A stabil pont az életemben a feleségem, Piroska.

Nagy szerelem volt?

Hatalmas. Bementem valami ügyet intézni egy hivatalba, az Irinyi utcában, a folyosón megláttam és azonnal beleszerettem. Utánakiabáltam: elvtársnő, mi a neve? Meg sem fordult, csak ment tovább, én meg utána. Bementünk egy irodába, ahol rámutatott egy táblára, amin a neve volt. Mondtam neki, legalább annyit tudok már, hogy Piroskának hívják. Ettől kezdve nem tudott levakarni magáról. Az esküvônk 1948-ban volt, azóta nem engedjük el egymás ke­zét. Hatvan­nyolc éve vagyunk házasok, nem is tudom, mi lesz, ha valamelyikünk elmegy. Most azonban ünnepre készülök, november 25-én lesz a hatvankettedik év­fordulója az évszázad mérkőzésének. Mi, Pi­roskával még a 6:3-at is verjük öt évvel.