Baja különleges város. Gyönyörű fekvés, ott a Duna, a Petőfi-sziget, közel a Gemenc, és sportzsenik sokaságát adja az országnak. Például Vereczkei Zsoltot.
Forrás: Czerkl Gábor
Vereczkei Zsolt az egyik olyan híressége Bajának, aki imádja a városát. Hosszú Katinka is innen származik, olyan futballisták nevelkedtek itt, mint Bognár György vagy a Disztl fivérek. Baja levegőjében van valami. Vagy a vizében, az imádott Dunájában, illetve a Sugovicában. Innen indult felfedezni a világot Jelky András, és innen származik Türr István szabadságharcos, „a rettenthetetlen magyar”. Baja a világ közepe, aki mást mond, az még nem járt itt – és nem evett az isteni bajai halászléből.
Vereczkei Zsolt Érsekcsanádon nőtt fel, 1990 körül költözött be családjával Bajára, azóta két településért dobog a szíve.
– Hároméves voltam, amikor három hölgy magához vett – meséli Zsolt. – Ők neveltek fel, nekik köszönhetek mindent. Júlia, Ilona és Zsófia, akik testvérek voltak, felosztották a feladatokat, egyikük főzött, másikuk a virágokat gondozta, megint más a kerti, férfiasabb munkákat végezte. Nazarénus vallásúak voltak, nem tudom, hogy milyen indíttatásból döntöttek úgy, hogy örökbe fogadnak egy gyereket, de ez nem is fontos. Hanem az a lényeg, hogy csodálatos gyerekkort varázsoltak számomra, imádtam őket és ők is engem. Nagyon büszkék voltak a sikereimre, és én boldog voltam, hogy örömet szerezhettem nekik.
Zsolt a budapesti mozgásjavító általános iskolában tanult, ahol éppen akkoriban épült egy tanuszoda, itt kezdett úszni 8–9 évesen. Hamar felfigyeltek arra, hogy mennyire jó a vízfekvése, nem sokra rá egy franciaországi versenyen megpecsételődött a sorsa: olyan jól szerepelt, hogy biztossá vált, úszó lesz belőle. 15 évesen, 1992-ben első paralimpiáján aranyérmet nyert Barcelonában, és még idén Rióban is érmes lett, ami azt jelenti, hogy ő az egyetlen olyan sportoló a világon, aki hét olimpián indult, és mind a hét játékokon érmet tudott nyerni.
– Sírtam örömömben, amikor idén, 39 évesen megint dobogóra állhattam – folytatja Zsolt. – Olyan könnyű kimondani, hogy hét paralimpia, hét érem, de közben iszonyatos mennyiségű munka áll mögötte. A felkészülés négy évéből a végén már csak edzésről edzésre gondolkoztam, előbbre nem is mertem gondolni, mert annyira nehéz volt, és fájt minden. Én is utálom a hideg vizet, ez csak egy hiedelem, hogy hozzá lehet szokni. És brutálisan elfáradsz minden edzésen, már egy porcikád sem kívánja. De csinálod, mert tudod, hogy van egy célod, amit meg akarsz valósítani. És azt is tudod, hogy az odavezető út elképzelhetetlenül nehéz. De szenvedés ide vagy oda, csinálod. Éppen ezért nem vagyok biztos benne, hogy még egy paralimpia belefér. Talán jövőre, a mexikói vb-re még felkészülök, ennél messzebbre nem néznék.
Zsolt mindezt a döbbenetes mennyiségű edzést munka mellett végzi, a bajai kórház diszpécserszolgálatán dolgozik reggel 7–12-ig, utána megy úszni, valamint kőkemény szárazföldi edzésmunka is szerepel a programban. Ha van egy kis ideje, akkor a szokásos napi feladatokat látja el, csekkeket ad fel, otthon tesz-vesz. Egy számára kialakított speciális autót vezet, azzal könnyen és gyorsan közlekedik a városban, vagy távolabb is. Szívesen dolgozna a visszavonulása után amolyan „nagykövetként” a paralimpiai bizottság égisze alatt, úgy látja, hogy amíg a külföldi küldöttségekben sok a fiatal parasportoló, addig nálunk csak véletlenül tévednek a mozgássérült fiatalok a sport közelébe. Pedig a mozgás testileg és lelkileg is nagyon jó hatással lenne rájuk.
Olyan kisugárzása van, hogy bárkit meg tudna győzni az elmélet helyességéről. Merthogy Zsolt nemcsak azért nagy egyéniség, mert 7 paralimpián 7 érmet nyert, vagy mert mellette dolgozik, vagy mert jó fia volt három nevelőanyukájának, vagy mert imádja Érsekcsanádot és Baját, hanem azért is, mert olyan életszeretet és vidámság árad belőle, mint kevesekből. Kiterjedt baráti körében a heccelés és a humor adja meg az alaphangot. Pár órás látogatásunk alatt bejártuk vele a Sobri csárdát és a bajai uszodát, de nem volt olyan helyi erő, akivel ne állt volna le pár percre beszélgetni, a kérdés csak az volt, hogy az első vagy a második mondatban kezdődik-e el a hülyéskedés.
A halászléhez fűződő viszonya és az ehhez köthető kommunikációja elmond róla mindent.
– Egy hete jöttem haza Rióból, azóta négyszer ettem halászlevet, minden alkalommal három és öt tányér között volt az adagom – meséli kaján vigyorral az arcán. Amikor éppen a Sobriban voltunk Zsolt barátjának, Daninak és Norbinak a vendégei egy halászlére (főhősünk ekkor is három adagot termelt be), Zsolt a nagy kondérból csak nehezen tudta kimerni magának az újabb porciót, de végül sikerült neki.
– Ha halászléről van szó, mindent megoldok – mondja –, ha pálcikával kéne megennem, az is sikerülne...
A vicc az, hogy ez nem vicc.
