Martinek János ma szövetségi kapitányként dolgozik a hazai öttusa sikerekért, és joggal büszke két olimpiai bajnoki címére, pedig nem sok híja volt, hogy ki se jusson a szöuli játékokra.
Forrás: Végh István
Habár az olimpia előtt megnyerte a budapesti Világkupát, utána kés alá feküdt, de szerencsére ebből időben felépült. A szövetségi kapitány azonban a hazai bajnokságon nyújtott feledhető lövészeredménye után megfenyegette, ha a csapatbajnokságon is „tököt” lő, csak tartalék lehet a magyar válogatottban.
– Jól felpörgetett Török Ferenc, mert végül a bajnokságban olyan eredményt értem el, amelyet bármelyik világversenyen elfogadtam volna. Így bekerülhettem a csapatba Mizsér Attila és Fábián László mellé. Nagy reményekkel utaztunk ki, hiszen egy évvel korábban a világbajnokságot úgy nyertük meg, hogy hatszáz pont hátrányt szedtünk össze az első szám, a lovaglás alatt.
Gondoltuk, ha ennyi előnyt adhatunk a mezőnynek, nem lehet nagy baj az olimpián sem. Martinek számára szinte minden úgy alakult a versenyen, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Lovaglásban hatodik, vívásban a második lett, ezzel vezette a versenyt. Az úszást követően még mindig az élen állt, de aztán jött a fránya lövészet, ahol csak 46. lett, így tíz másodperc hátrányt szedett össze a mindent eldöntő terepfutásra.
– Nyugodt voltam a lövészetig, de bizony a futás előtti éjszaka inkább forgolódással telt, mint alvással – ismerte el.
– Azt tudtam, hogy az orosz ellenfelemnél, Jagorasvilinél jobb futó vagyok, mert a korábbi versenyeken legalább fél percet rávertem. De a hátam mögött ott volt az olasz Massullo, aki legalább olyan gyors volt mint én, és azt is tudtam, egy olimpiai döntőben minden előfordulhat – emlékezett vissza.
Szerencsére hallgatott edzőjére és nem hajtotta ki magát az első ezer méteren. A kétezres időmérő ponthoz már együtt ért a szovjet öttusázóval, aztán faképnél hagyta, és már csak arra figyelt, hogy mikor jön az olasz.
– Vártam és közben arra gondoltam, ha utolér, honnan veszek erőt a robbantáshoz? – folytatta. – De az olasz csak nem jött, és amikor az utolsó nyolcszáz méter következett és már láttam a célt, tudtam, innen már senki sem énekelheti ki azt a bizonyos sajtot a számból.
Még csak ki sem futottam magam, mindössze az utolsó kétszázat nyomtam meg, hogy lássák, maradt bennem még nafta. Amikor célba értem, Török Feri csak annyit mondott: igazam volt megint. Mert a verseny előtt kijelentette, ha a csapatarany összejön, akkor egy magyar a dobogón fog állni egyéniben is, de soha nem mondta, melyikünkre gondolt.
Martinek azóta sem faggatta erről a kapitányt, akinek idővel a nyomdokába lépett.
