Az Illatos úti ebtelepre nehéz előítéletek nélkül belépni, főleg, ha valaki először jár itt. Később pedig nehéz erről a helyről úgy írni, hogy az ember ne essen a demagógia vagy a hatásvadászat csapdájába. Mert ez itt minden, csak nem elfogadható egy állatbarát számára. Miközben az a szeretet és törődés is szinte elmondhatatlan, ami itt az állatokat körülveszi.
Az Élet az Illatoson blog tulajdonképpen pont ebből a kettősségből született, és írója, Mikesy Levente sem tagadja, skizofrén állapot itt állatorvosként dolgozni.
– Hiába sokkal jobbak már a körülmények, mint évekkel ezelőtt, nem lehet és nem is szabad elfelejteni, hogy ez a hely valójában egy gyepmesteri telep és nem menhely. Ami itt történik, az a tükre annak, hova vezet a felelőtlen állattartás, és az ivartalanítás hiánya. Rájöttem, hogy ha rendszeresen írok a tapasztataimról, ha szembesítem az embereket azzal, hogy mi a következménye, ha valaki elhanyagolja, leadja vagy kidobja a kutyáját, sokat tehetek azért, hogy ezen változtassak. Sok mostanában a divatos állatvédő jelszó, ám az emberek ingerküszöbe egyre magasabb, erős ingerekre van szükség, hogy eljusson hozzájuk az üzenet.
Hogyan kerül egy pályakezdő állatorvos pont az Illatos útra?
– Először eszemben sem volt idejönni, hiszen nekem is ugyanaz a kép élt a fejemben a telepről, mint általában mindenkinek. De rábeszéltek, hogy legalább egyszer nézzem meg a helyet, mielőtt döntenék. Bevallom, az első látogatás nagyon megviselt. Főleg a belső kennelsor. Viszont megismertem a főnökömet, Dr. Kozma Tamást, aki egy rendkívül jó ember. 15 éve dolgozik itt, és a munkatársaival együtt mindent megtesz azért, hogy a lehetőségekhez képest fejlessze a helyet, javítsa a körülményeket. Minden szándéka arra irányul, hogyan lehetne jobban csinálni a dolgokat. Kevés ilyen jó ember van, és mostanra már ő lett a példaképem. Ha ő képes itt dolgozni, akkor nekem is képesnek kell lennem arra, hogy ne magamra gondoljak - arra, hogy nekem milyen lelki megterhelést jelent - hanem az állatokra, hogy rajtuk tudok segíteni. Állítom, hogy Magyarországon ma ez az a hely, ahol a leginkább lehet segíteni, hiszen itt van a legnagyobb állatforgalom.
– Sokan támadják a Szolgálatot, és a legtöbbször igazságtalanul. Ez nem menhely, hanem gyepmesteri telep, minket kötnek a törvények. Van, hogy a menhelyek azzal kampányolnak – minket beállítva gonoszként - hogy ők bizony nem altatnak. Ez szerintem nem fair. Ha ők betelnek, egyszerűen kijelenthetik, hogy egy ideig nem fogadnak több állatot. Mi ezt nem tehetjük meg, hiszen kötelességünk minden talált állatot átvenni. Tehát van egy pont, amikor már nem tehetünk semmit, hiszen a férőhelyeink száma véges.
Sokan pont ennyit tudnak/gondolnak a telepről: hogy az ide bekerült kutyákat tömegével elaltatják.
– A múltat sem szabad elhallgatni, s már nem tudjuk megváltoztatni, de igaz: 2005 előtt volt, hogy már annyira tele volt a telep, hogy a két kennelsor között sorban álltak az altatásra váró kutyák. Mindenki belehalt kicsit: az állatgondozók és az állatorvosok is, de akkor egyszerűen nem volt kiút. Ha valaki felelős volt, és még mindig felelős ezért, akkor egyedül a lelketlen és felelőtlen gazdák. Mára ez már nagyon megváltozott. Vannak krízishelyzeteink, de tavaly augusztus óta nem altattunk helyhiány miatt kutyát, ami nagyon nagy dolog. Sokat teszünk ezért, és nagyon sok állatvédő szervezet, illetve menhely segített bennünket ebben. Hiszen igazából mindannyian ugyanazért a célért, a gazdátlan állatokért dolgozunk.
Mi a helyzet a leadott állatokkal?
– Úgy vagyunk vele, ha a gazdája rá tudta szánni magát, hogy ide behozza - ráadásul úgy, hogy sokan azt hiszik, mi itt bántalmazzuk, vagy azonnal elaltatjuk az állatokat -, akkor nagyon meg akar tőle szabadulni. Ha elutasítjuk, akkor nagy a veszélye, hogy esetleg ásóval csapja majd agyon a kutyát. Nem ítélkezünk, de azt gondolom, hogy - kevés kivételtől eltekintve - hatalmas lelketlenség kell ahhoz, hogy valaki idehozza a kutyáját, így ezek az emberek talán bármire képesek volnának.
Az idős, vagy problémás kutyák mindig a legnehezebben örökbeadhatók. Gondolom itt hatványozottan jelentkezik ez a probléma, hiszen a leadott állatok már eleve traumát szenvednek.
– Van, amelyik feloldódik, van, amelyik nem, és minél több időt tölt el bezárva itt egy állat, annál rosszabb állapotba kerül. Ez egy ördögi kör. Sajnos van, hogy egy állat annyira kikészül lelkileg, hogy menthetetlen, őrjöngő ronccsá válik, hiába teszünk meg mindent érte. Van, hogy úgy döntenek, nem akarnak tovább élni, lefogynak, és elutasítanak mindent. Ilyenkor sem tudunk segíteni. Állatvédő alapítványok szoktak ilyen kutyákat elvinni, hiszen nekik van lehetőségük rehabilitálni.
Miközben ezekről beszélünk, a külső kennelsor szinte össze kutyájától kaptam már pacsit vagy puszit. Az egyik ketrecben viszont egy gyönyörű, ám fura tekintetű kutya fekszik a sarokban, mozdulatlanul.
Mint kiderül, ő is egy ilyen „problémás” eset.
– Ő már nagyon régóta itt van, kicsit furán állnak a szemei, pedig nincs idegrendszeri problémája. Biztos, hogy bántalmazták, de nem tudni ki. Valószínűleg nő, mert ha férfi bántotta volna, akkor engem is megharapna – mondja Levente. - Csak fekszik a sarokban, ha bemegyek hozzá, tűri, hogy simogatom. Ha valaki örökbe fogadná, szerintem két hét után megváltozna, de mivel ilyen furcsa a szeme, nem merik bevállalni. Vele szoktam a legtöbbet foglalkozni, pedig tulajdonképpen semmi nem változott a viselkedésében azóta, hogy itt van. De nem adom fel.
Minden kutya külön történet, külön tragédia, külön feladat. Például Pepi, aki már másodszor jutott ide. Szinte felfoghatatlan, mert egy játékos, és elképesztően kedves, szép kutya. Csak éppen olyan a természete, hogy egyetlen gazdához kötődik. Így a család, amelyik befogadta, kétségbeesetten hozta vissza, mondván, az örökbefogadóján kívül mindenkit megmorog.
Vagy itt van Kormi (a képen). Gyönyörű és nagyon kedves 5 éves fiú. Azzal az indokkal szabadultak meg tőle, hogy szökős. Lehet, hogy volt rá oka? Sok törődést és mozgást igényel, egy kis energiabomba, pedig már ivartalanítva lett. (Ezért a gallér.) Április vége óta bent van, ami szomorú rekord, de ő még reménykedik.
Levente szerint átlagban hat hónap, amit lelkileg kibírnak az állatok. Utána a legtöbbször megindul a leépülés. Az öreg kutyáknál sokkal hamarabb.
– Az idősebbek közül kevesen zakkannak meg, ők inkább depressziósak lesznek. Legtöbbször képtelenek magukat túltenni azon, hogy megszabadultak tőlük, és egyre csak a gazdájukat várják, akármilyen rosszul is bánt velük. Engem ez visel meg a legjobban.
Ilyenkor sem altattok? Amikor egy kutya szinte aggastyánként jön ide?
– Máig vita van arról, hogy ilyenkor mi a legjobb. Van, aki azt mondja - nem innen, hanem külső személy, állatvédő - hogy az ilyen, tíz év feletti kutyákkal akkor teszünk jót, ha azonnal elaltatjuk. Mivel tíz vagy több évet egy gazdával élt, nagyon nehezen fog elfogadni másik embert és valószínű, hogy a hátralévő életét azzal tölti, hogy sír a gazdája után, vagy talán bele is hal a hiányába. De mi nem így állunk hozzá, mert soha nem lehet tudni, hogy 3 nap múlva nem jön-e érte valaki, aki még boldoggá teheti.
Egytől tízig mennyire gyűlölted meg az embereket amióta itt dolgozol?
– Érdekes, de még jobban megszerettem őket. Ugyanis nagyon éles határ van két csoport között: A többség tényleg nagyon szereti az állatokat, csak nincs lehetősége rá hogy még többnek segítsen. Annyi megható erőfeszítést látok. Van, aki minimálbéren él, mégis kivisz kutyát, mert látja, hogy az a kutya meg fog zakkanni. Azt mondja, inkább a kutya fog enni, mint én.
– Akikkek szemben erős ellenérzéseim vannak, az egy szűk kör. Az idős kutyák leadása olyan eset, amikor az ember semmilyen tiszteletet nem érdemel. Biztos van kevés, kivételes helyzet, amikor valóban nem tehet róla, hogy nem tud a kutyáról gondoskodni, de az átlag nem ilyen. A másik az állatkínzás. Van pár eset, ami azért kerül hozzánk, mert a gazda azt hiszi, mi is gonoszak vagyunk. Ide van képe behozni, mert tudja, hogy egy menhelyen rászállnának. Persze olyan esetekben, ahol egyértelmű a kínzás, éheztetés, akkor mi is teszünk lépéseket az elkövető ellen.
Azért ne felejtsük el, hogy nem csak kutyák élnek itt...
– Bár kevesebbet beszélnek róluk, az itteni cicák sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a kutyák. Számukra a bezártság szinte elviselhetetlen, hiszen független természetűek. Ráadásul a legtöbb, amikor bekerül, még nem ismert embert közelről, és a nagy részük beteg. Egy egészséges kóbor macskát szinte lehetetlen befogni. Ráadásul egy cicával nem olyan könnyű megbarátkozni, mint egy gazdára váró kutyával. Egy macskához idő kell, így a legtöbbet szervezetek viszik el, nem magánszemélyek.
Mennyi időd van emberként és nem orvosként foglalkozni az itteni állatokkal?
– A munkám mellett kevés az időm, hogy velük legyek, de az mindig megnyugtat, hogy látom, ahogy a gondozók imádják őket és kiteszik a lelküket is hogy mindent megtegyenek értük. Nekem ráadásul arra is figyelnem kell, hogy ne keverjem bele a gyógyításba az érzelmeket, mert azzal egy állat pórul járhatna. Ha például egy kutya gyógyíthatatlan állapotba kerül, én pedig az érzelmeimre hallgatok, akkor nem altatom el, és magától fog elpusztulni, ami sokkal rosszabb. Persze ettől függetlenül mindig vannak kedvenceim, akikhez be szoktam menni. Nem lehet megmondani hogy egyik kutya miért marad meg az emberben jobban, míg a másik kevésbé. De hát évi közel 4000 állat rengeteg. Néha összefolynak a dolgok.
Levente azt mondja, kétélű fegyver a róluk terjesztett információ. Bár fontos, hogy mindenkihez eljusson: az Illatos út nem egy állatgyilkolásra fenntartott hely, az sem jó, ha bárki azt hiszi, itt jó, élhető körülmények között, szinte csak üdülnek a leadott vagy talált állatok. Mert minden erőfeszítés ellenére bármikor bekövetkezhet a krach.
– Ez a blog tulajdonképpen menekülés a helyhiány miatti altatás elől. Úgy érzem, ha egyszer eljön egy olyan pillanat, hogy havonta harminc állatot el kell altatni, csak azért, mert nincs hely, nem bírnám lelkileg, és lehet, nem is tudnám folytatni...
