Négy perc, harminchét másodperc. Ennyi időt töltött a klinikai halál állapotában a sportautójával száznegyvennel fának csapódó Dobronay László, mielőtt visszatért volna az életbe. Nem hisz a túlvilágban. Tud róla.
„Életem autójával rohantam a halálba. 1993-at írtunk. A Magyar Televíziónál dolgoztam, s amint megláttam Palik László fekete sportkocsiját, minden eldőlt. Hiába próbáltak lebeszélni a barátaim, mondván, koporsónak becézik azt a járgányt, hajthatatlan voltam. Később birtokba vettem egy tűzpiros Honda CRX-et! Akkor még nem tűnt fel, hogy a rendszáma három betűje AWK, ahogy az angolok az awake, vagyis ébredés szót rövidítik. Az emlékezetes napon is azzal indultam munkába a szüleim őrbottyáni házából, hogy édesanyám úgy köszönt el tőlem reggel: vigyázz magadra, kisfiam!
Egy teherautó araszolt előttem. Tudtam, ha nem csinálok valamit, elkésem a munkából, pedig mindig adtam a pontosságra. Sikeresen megelőztem, ám nem sokkal később 70-80-nal – mint utóbb megtudtam, fékprobléma miatt – csúszni kezdett oldalra a kocsi, szemből pedig egy busz érkezett. Azonnal a gázra léptem, hogy elkerüljem az ütközést, ami sikerült is, ám a lábamat már nem vettem le a gázról. A padka megdobta a kocsit, és én száznegyvennel recsegve-ropogva csapódtam egy út menti fának.
Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, majd megláttam a pókhálóvá tört szélvédőt, én pedig azon nyomban kipattantam a roncsból. A mögöttem haladó teherautóból a sofőr és a kísérője is kiugrott, egyikük a közelben lévő nyomda portásához sietett, hogy hívja a mentőket, míg a másik aggódó arccal rohant felém. Próbáltam megnyugtatni, hogy láthatja, semmi bajom, a kocsi miatt sem kell aggódnia, annak a sorsát is megoldom, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyre csak közeledett, olyan iramban, hogy szinte feldöntött a vállával. Ám az ütközés nem történt meg. Áthatolt rajtam.
Nem értettem, mit történt. Ahogy azt sem, hogyan hallhatom a távolban mentőket tárcsázót. Nem volt időm gondolkodni mindezeken, mert a tekintetemmel ösztönösen a mellettem és részben rajtam átviharzó férfit követtem. Megfordultam, láttam a roncsot, benne egy sérülttel. Te jó ég! Összeütköztem valakivel, akit veszélybe sodortam? Kétségbeestem. Ám ekkor a fák mögött mintha kinyílt volna egy ajtó, amin aztán belépett valaki.” (Folytatjuk)
