Kudarcra ítélt párkapcsolatok, reménytelen munkahelykeresés, elpazarolt tehetség és az azzal járó lehetőségek sora – mind az ősök számlájára írható, de vajon meddig? A Bors dr. Domján Mihály tanácsadó szakpszichológussal eredt a válaszok és okok nyomába.
Idő kell a felismeréshez
Bár a magyarországi jog 18 éves kornál húzza meg a felnőttségi határt, az angolszász országokban érvényes 21 esztendős életév környékén illik tudatosulnia az emberben, hogy az élete nem más, mint a saját döntéseinek sorozata. Idővel pedig nem árt, ha képessé válik szembenézni a múltjával, a gyerekkorával, az esetlegesen akkor őt ért sérelmekkel, azok elfogadásával és az érintetteknek történő megbocsátással.
A teljes számvetés ugyanakkor nemcsak a negatívumokból áll, de mindazon dolgokból is, amikért hála tölti el a szívét és köszönettel tartozik a szeretteinek. Mindezek lezárása után jöhet a nagy lépés, a személyes döntés, hogy mostantól az ember arra figyel, ami őt erősíti, s elfogadja, hogy a saját élete a saját felelőssége.
Szülők árnyékában
Egy erős kezű apa, egy ellenvetést nem tűrő anya erősen meghatározhatja a felnőtté válás irányát, a megélt vagy megélni próbált lázadásokat, netán azok hiányát. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bár felnőttként továbbra is a szülő gyermeke marad az ember, ő maga is érett, önálló egyéniség, aki felismerheti gondviselői esetleges hibáit, ám képes őket azokkal együtt elfogadni.
– Nem a velük szembeni harc a létezés célja és értelme, hanem a személyes, párkapcsolati és környezeti értékek felismerése, az azokkal járó elégedettség megélése. Hátratekintés, az előző generációk igényeinek való megfelelés helyett a saját egyéniségre, az abban rejlő erények kiaknázásra érdemes koncentrálni. Tanuljunk meg adni magunknak, a mellettünk lévőknek, az utódainknak önmagunkból, önmagunkat – tanácsolja dr. Domján Mihály tanácsadó szakpszichológus.
Kényelem a köbön
Sokan azzal a mítosszal takaróznak, hogy mindenáron tisztelni kell a szülőket, ezért nem mernek ellentmondani nekik, miközben a valóság sokkal közelebb áll a megalkuváshoz, mint a vélt társadalmi elvárásokhoz. A szülőktől kapott támogatás és kiszolgálás luxusáért nem mernek és akarnak sem a sarkukra, sem a saját lábukra állni. Ez pedig a személyiségfejlődés megtorpanását eredményezi.
– Merjenek őszinték lenni önmagukhoz és a szüleikhez is! – mondja bátorítóan Domján doki, majd hozzáteszi: – Léteznek olyanok is, akik felnőttként más szemmel tekintenek a szüleikre, s úgy gondolják, ideje a kapcsolatukban átvenni az irányító szerepét. Nekik azt tanácsolnám, bízzák a szüleik életét a szüleikre – szól az intelem.
Nem kívánt teher
Sokak bármit vállalnak az életben, csak a felelősséget nem. – Tény, hogy a felelősségvállalás egyfajta teher, ám megéri az árát. Könnyebb mást hibáztatni és az áldozatszerepben mások együttérzéséért kuncsorogni, ám az sem kifelé, sem befelé nem visz előrébb. Nem leszünk tőle többek és jobbak mások szemében, ráadásul a bennünk rejlő képességek kibontakozásának, az azokból fakadó, önbecsülést tápláló sikernek is útját álljuk – érvel a szakember, aki szerint az érettség egyik fokmérője, hogy az ember vállalja a szüleiről való érzelmi leválást, feláldozza az áldozat szerepét, s elkezd bízni önmagában, valamint a környezetében.
Azzá váltam, amitől féltem
Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt teszed, amit én mondok! – ki ne ismerné a klasszikus atyai frázist, amit minden kamasz utál, s megfogadja, soha nem mondja majd a gyerekének. Felnőve mégis azon kapja magát, hogy ugyanazokat ismétli, amiket egykor a szüleitől hallott és gyűlölt.
– Ahelyett, hogy ezek miatt is a szüleinket hibáztatnánk, inkább értékeljük és használjuk ki, hogy felfedeztük magunknál ezeket a tudat alatti berögzüléseket, amik ellen így már tudatosan küzdhetünk – tanácsolja a szakpszichológus.
Több a hála és a köszönet
