Keresse az újságosoknál a Bors csütörtöki számát, benne a Végzetes szerelmek című magazinnal!
Forrás: Bánkúti Sándor
Közel négy évtizede vagyunk együtt a férjemmel. Tudom, honnan indult ez a hatalmas szerelem, hogy a mai napig elmondhatatlan szeretet van köztünk, mindennap megnevettetjük egymást, és nemcsak egy pár vagyunk, hanem egymás legjobb barátai is. Arra a titokra, hogy miért ilyen csodás a mi szerelmünk, sosem tudtam teljesen pontos választ adni. Talán a karma, mintha eleve elrendeltetett lenne, hogy mi együtt vagyunk.
Pedig az elején – mai szemmel nézve hihetetlen – nem akartam együtt lenni Gyurikámmal. Két évig hódolt nekem, hívott randevúzni, de mindig kihátráltam belőle. 1980 nyarán Szombathelyen azonban fellobbant a szikra, és ez a láng azóta is lobog köztünk.
Mindketten voltunk korábban házasok, nem voltunk már tapasztalatlanok, és ez a hasznunkra vált. Kétszer nem követjük el ugyanazt a hibát. Gyuri mellett sokkal toleránsabbá váltam, miközben annyira evidens volt számunkra, hogy nem akarjuk megváltoztatni a másikat. Ha fúrtuk-faragtuk volna egymást, akkor ott ette volna meg az egészet a fene, hiszen akkor nem is ő kellett volna nekem, hanem az a férfit, akit elképzeltem a fejemben.
Kisebb-nagyobb döccenők persze köztünk is voltak, de erre csak egy megoldás létezik: a legtisztább és legegyenesebb kommunikáció. Nem a barátokkal vagy a kártyapartnerekkel beszéltük meg, ha valami bajunk volt a másikkal, hanem egymással. Öt perc múlva már mintha semmi sem történt volna. Ugye milyen egyszerű, és mégis sokan elfelejtjük?
Vannak igazi, végzetes, szinte már öldöklő szerelmek, mint Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva románca; olyan, ahol nem volt kérdés a korkülönbség, mint Darvas Iván és Tolnay Klári között, vagy ahol a fájdalom legyőzte az érzelmeket, mint Szécsi Pál és Domján Edit szerelménél. Persze akadtak olyan pozitív példák, mint Sinkovits Imre és Gombos Kati esete, de egy dolgot mind a négy párról elmondhatunk: igaz szívvel szerették a választottjukat, és ennél nagyobb kincs nincs az életben!
* * *
