Szóval kutya és a háza?! Biztos? Írhatok az én kiskutyámról? Már hadarom is! Rasid – ez a neve a kedvenckémnek – nem tűri a kutyaházat.
Közép-ázsiai, pontosabban türkmén alabaj. Lehet mínusz huszonöt fok, akkor sem megy be. A Karakum-félsivatagból származik, ott soha nem érték egymást a kutyaházak. Beterelni, betuszkolni – legyen ennyi elég – nem tanácsos.
És hiába tudom, hogy Ő nem tenyésztett, hanem szelektált ősi kutyafajta, hozzászokott az évezredek alatt a legzordabb klímához, mégis beengedem. Persze nem csak Őt sajnálom, hanem az ajtót is, amit úgy bökdös a karmaival – ilyen cuki a kopogása –, hogy nem győzöm hívni az asztalost.
Rasid tehát bent alszik. Igen, a szobámban. Megnyugtató tapasztalni, ahogy lebegnek a függönyök a szuszogásától. Álmomban is mosolygok, mert méltán lehetek büszke az éles hallására, aminek éjszakánként akár tízszer is jelét adja. Ugyanis a kertben motozó cickánynak is ugyanolyan üvöltéssel-hörgéssel rontana neki a szobából, mint ősei a hópárducnak.
Igazi hálótárs Ő. Nem csoda, ha zokon veszem, ha hajnalban azt tapasztalom, Rasid nincs a szobában. No de semmi baj, mindig megtalálom a konyhában. És rendre megállapítom, hogy bármivel torlaszoltam el este a hűtő ajtaját, leleményes kiskutyám kedvét ez sem szegi. Az ajtó kifeszítve, a földön csak üres fazekak, mert a szalámit a csomagolóanyaggal együtt fogyasztja el, így szereti.
Van tehát Rasidnak kutyaháza: az én házam. De mondhatjuk úgy is, én lakom kutyaólban. Jól érzem magam, hamar megszoktam, hogy mindent a szekrény tetején kell tárolnom, ha nem akarom reggel cafatokban viszontlátni. És igenis, a kutya az ember legjobb barátja.
