Nincs mese, életminőség tekintetében az Európai Unió sereghajtói közé tartozik hazánk, egyedül Bulgáriában rosszabb a helyzet. Pedig nekik még tengerük is van!
Mibe, hogy a friss kutatás sem a megfelelő tanulsággal szolgál számunkra?! Inkább rágódunk ezen is egy sort, újabb kimutatással igazolva a minek örüljek?-életérzést, minthogy azt mondanánk: egyrészt még nálunk is van lejjebb, másrészt innen szép nyerni!
Átlagbér, várható élettartam, munkanélküliség hossza, vésztartalék nagysága, környezeti hatások – ezeket vizsgálták, átlagolták, összegezték a végeredményhez, de vajon tényleg ezektől függ, hogyan érezzük magunkat?
Évekkel ezelőtt jártam Rómában, ahol a történelmi emlékekkel vetekedő hamisítatlan dolce vita gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nem csak látni, érezni is lehetett, hogy az ott élők szeretnek élni. Ahelyett, hogy hazarohannának a négy fal közé és a tévé elé, inkább korzóznak a sétálóutcán vagy beülnek, akár nagycsaládostól is egy pizzériába, tavernába.
Kíváncsiak egymásra, beszélgetnek, nevetnek, meghallgatják a másikat, s ha elköszönnek, arcukról süt a találkozás vagy a váratlan ismeretség öröme. Ezzel szemben nálunk az emberek inkább befelé fordulnak. Ha mégis úgy alakul, hogy beszélgetni kell, akkor perceken belül előkerülnek az általános és személyes gondok, problémák, majd két megtört, maga elé meredő, fejét lehajtó és rosszallóan csóváló ember ballag tovább az ellentétes irányba.
Rohanunk, rinyálunk, s ha éppen nincs semmi bajunk, annak sem tudunk örülni. Olyankor aggódunk a jövőnk, az állásunk, az egészségünk vagy a szeretteink miatt. Tessék mondani, ezek közül melyiknek van értelme?!
