Állam bácsi azt mondja, hogy itt minden az övé, még az is, amit a harcosok hoztak föl. Einstand.
A pálmafaágat tartó nő rendületlenül bámulja az eget, talán fel sem tűnik neki, hogy a lába alatt sok apró ember merész terveket szövögetve csendben öli egymást a Citadelláért. A lövészárok egyik felén állam bácsi gubbaszt a kinőtt télikabátjában, hóna alól bátran dobálja a gránátokat az ellenre, tudja, hogy sosem fogy ki a lőszerből. A másik oldalon összezavarodott harcosok, akik szívesen feladnák a csatát, ha kifizetné nekik valaki a buszt, amelyik leviszi őket a hegyről.
De nemhogy jegyre pénzt, lópikulát sem kapnak! Állam bácsi azt mondja, hogy itt minden az övé, még az is, amit a harcosok hoztak föl. Einstand.
Furcsa helyzet: kétmillió ember sürög a völgyben, és szinte senkit sem érdekel, hogy mi folyik a hegytetőn. Az a maroknyi csoport, amelyet pedig érdekel, az is két táborra osztódott. Az egyik vélemény szerint az anyaföld mindenkié, a másik szerint senkitől nem lehet elvenni kártalanítás nélkül azt, amiért egyszer fizetett.
Sosem vacsoráztam a Citadellán, mert nem az én pénztárcámnak találták ki a roston homárt és a Dom Pérignon pezsgőt. Egyszer-kétszer azonban felsétáltam oda barátokkal, hogy megcsodáljuk fővárosunk páratlan panorámáját. Ilyen értelemben egyetértek azokkal, akik szerint nem lehet magánkézben ez a különleges terület. Másfelől viszont elfogadhatatlannak tartom, hogy bárkinek a magántulajdonát ellenszolgáltatás nélkül elvegyék.
Demokráciát kiabálnak a Szabadság-szobor tövében, de se demokrácia nincs itt, se szabadság! Helyette arrogancia van, erőszak és „majd én megmondom, mi lesz!” attitűd.
Lassan itt lenne az ideje, hogy a lábánál harcolók felemeljék a tekintetüket. De talán az is jó lenne, ha a szobor nőalakja nézne le ránk. A tekintete békét hozhat, az a dolga.
Mennyi erre az esély?
