Hétfőn megbénul a főváros, mert a a szakszervezetek forgalomlassító sztrájkot szerveznek. Borítékolható, hogy még azok is, akik egyetértenek a négymillió munkavállalót érintő követelésekkel, inkább dühöngeni fognak, semmint aktív részvétellel, vagy legalább tapsolással támogassák a tüntetőket.
Mifelénk ez a módi: pofázásban jók vagyunk, de ha cselekedni kell, vagy legalább elviselni, hogy mások helyettünk tesznek valamit, akkor elszakad a cérna. Ülnöm kell a dugóban? Na azt már nem, akkor inkább legyen tízórás munkahét, internetadó, vasárnapi zárvatartás vagy más eszement ötlet. Ki kell szállnom a kocsiból egy futóverseny miatt? Szó sem lehet róla, inkább nem tartozom sportnemzethez, olimpiát is rendezzen más.
A magyarnak a dugó az a vörös posztó, amitől megvadul, mint a bika. Zárásul egy ezzel kapcsolatos élményemet osztanám meg. 1991-ben II. János Pál pápa budapesti látogatása miatt álltam az Erzsébet hídnál, amikor egy sorstárs sofőr kipattant az autójából, s kiordította magából a feszültséget: „Én hívő vagyok, de miért nem megy el a csuhás a k... anyjába?!”
Kapcsolódó cikkünket itt olvashatja.
