Próbálom beleképzelni magam Éva helyzetébe. Látom, ahogy türelmetlenül tolom a kocsit a „Lidiben” (anyukám így hívja), hogy frissiben megegyek egy sajtos-sonkás croissant. Megtehetem, nem vagyok Selmeczi Gabriella, akit egy kiflicsücsök miatt elkaptak a biztonsági őrök. (Mondjuk én ki is fizetem.)
Szóval, teli szájjal tolom a kocsit, amikor a felgyűrődött fémszőnyegben elesem. Innentől már nem szívesen élem bele magam Éva helyzetébe. Elvesztette az eszméletét, a lába térdtől bokáig apró darabokra tört, soha többé nem tud majd bot nélkül járni, állandó segítségre szorul, nem vigyázhat az unokájára. Kegyetlen!
Ez egyáltalán nem tetszik, de az nagyon, hogy Éva igazi hétköznapi hős, aki egyedül is nekimegy a félelmetes multinak. Felveszi a harcot, nem hagyja, hogy elhallgattassák szaros négymillió forinttal. Nem hiszem, hogy lenne ára egy egészséges lábnak, de szerinte 14 millióval jön neki a multi azért, mert az élete sosem lesz olyan, mint az esés előtt. Fizessenek csak, hajrá, Éva! Isten bocsássa meg, amióta olvastam a történetét, azon töprengek, vajon egy kisebb repedésért, ficamért adnak annyit, amennyiből eljuthatnék Hawaiira?
