»Eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi: a tehetetlenségnek olyan fokáig jutottunk, amikor a szavak nem segítenek.«
Rengeteg olyan fogalom létezik, amelyeket, ha lehetőségem lenne, törölnék a köztudatból. Az aranyérmes a gyermekéhezés fogalma!
Egy gyerek még akkor sem lehet éhes, ha a szülei semmit nem tesznek azért, hogy naponta minimum ötször enni tudjanak adni neki, de ha a helyzet ennek éppen az ellenkezője, mint Krisztináék esetében, akkor eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi: a tehetetlenségnek olyan fokáig jutottunk, amikor a szavak nem segítenek.
Két kisfiú édesanyjaként elsőre az jutott eszembe, hogy egy héten egyszer az egész családot meghívom reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára, vacsorára. Ismeretségi körömben is tudok még vagy száz emberről, akik megtennék ugyanezt.
Aztán rájöttem: És akkor mi van? Hogyan lehet egy ilyen akciót úgy megszervezni, hogy a meghívottak önérzete, büszkesége és önbecsülése ne sérüljön? És akkor még nem beszéltem arról, hogy mi lesz azzal az összeszámlálhatatlan családdal, akik pontosan olyan gondokkal küzdenek, mint ők, ám segítséget kérni is szégyellnek.
No, de ha erre a saját „nagy” ötletre azt mondom, hogy rossz, akkor mi a jó? Mert, hogy valamit tenni kell, azt, úgy gondolom, nem vitathatja senki…
