Védőnői szemmel a gyermekbántalmazásról
Mostanában egyre több posztot olvastam a gyermekbántalmazásról, arról hogy szabad-e nevelési célzattal verni a gyereket. A kommentek alapján azt gondoltam, nem ártana egy-két fejben tisztába tenni a dolgokat. S bár sokaknak a testi fenyítés és a szexuális bántalmazás jut eszébe, ha a gyermekbántalmazás szót hallja, szeretném, ha az olvasó látná, ennek több formája van és maga a bántalmazás összetettebb probléma, mint ahogy sokan gondolnák. Eleve ott kezdődik a dolog, hogy ki, milyen „leendő szülők” vállalnak gyermeket, és hogy akarták-e egyáltalán a gyereket. Ugye nem kell mondani, hogy egy nem várt, nem akart gyerek sorsa valószínűleg nem lesz csodás. Másrészt a szülők szociális háttere, élettapasztalata, létező vagy nem létező nevelési módszerei szintén hatással vannak arra, hogy a gyermeküknek milyen életpályája lesz, történetesen „rossz, agresszív gyermek” lesz-e.
Azok a szülők, akik veréssel nevelnek, általában nem rendelkeznek más hatásos nevelési módszerrel, valószínűleg őket is „nevelési céllal verték”. Talán nem mondok újdonságot, hogy a FRUSZTRÁCIÓ AGGRESSZIÓHOZ VEZET. Azért mert nem tanították meg őket arra, hogy a problémákat megbeszélni is lehet, nincs más eszköze, csak hogy odacsap a gyereknek, legtöbbször magyarázat nélkül. Szerencsétlen gyermek meg néha azt se tudja, miért kap, maximum annyit hall, hogy rossz vagy. De hogy mit csinált rosszul, vagy hogy az adott tevékenység miért nem volt helyes, arra magyarázatot nem kap.
Néha azon gondolkodom, hogy kinek kellene szülői szerepre felkészíteni a szülőket? Vannak olyan szülők, akik valamelyest elfogadnak tanácsokat, de van, aki köszöni szépen, marad a verésnél. Mert ugye csak akkor kap a gyerek, ha megérdemli. Talán ha kezdettől fogva a család egyenlő rangú tagjának kezelnék a gyermeket, és elmondhatná, hogy mit szeretne, vagy hogy miről mi a véleménye, ha megtanítanák kultúráltan vitatkozni, érvelni, akkor a gyermeknek nem lenne szüksége arra, hogy társait, tanárait, vagy szüleit üsse, verje.
Én nem vagyok tökéletes anya, nem is akarok szuper anya lenni – védőnői szakmámban azért törekszem a maximumra. Az én gyerekeim is szoktak „rosszalkodni” nálam is elszakad néha a cérna. De mikor gyermekeket vállaltam, elhatároztam, hogy szeretném, ha gyermekeim – ha lehet így fogalmazni – egészséges személyiségűek, önálló életre képesek legyenek. Legyen önértékelésük, és legyen megfelelő öntudatuk. És ebbe a gyermekbántalmazás semmilyen formája nem fér bele. Nálunk egészen kiskortól lehetőségük volt arra, hogy elmondják, mit szeretnének, és döntsenek az őket érintő dolgokról (persze koruknak és értelmüknek megfelelően). Mi a határokat, korlátokat teremtettük meg számukra. Abszolút nem fér bele az olyan tevékenység, amellyel magukban vagy embertársukban kárt tehetnek. Próbálkoztak-e vele? Persze, mert gyerekek, és minden gyerek kipróbálja, meddig mehet el a szüleivel szemben.
Néha külön-külön is próbálkoztak. Ha én megtiltottam valamit, akkor ment az apjához, hátha ő megengedi. Persze nem járt sikerrel… de megpróbálta… Nálunk is előfordult, hogy a kétéves lányom felém csapott, mert nem engedtem meg valamit. Nem engedtem soha, lefogtam a kezét, és többször is rászóltam, ha láttam, hogy ütni akar. Büntetésként pedig a „büntisarok” vált be, ha nem lehetett velük kommunikálni, csücsültek egy kicsit, kivontuk az adott tevékenységből. Aztán ha letelt a bünti, akkor mindig megbeszéltük. Úgyhogy előbb-utóbb elég volt rászólni, hogy fejezze be, mert különben megy a büntibe. Olyan is volt, hogy inkább szólt a lányom: „Anyuci, szépen megbeszéljük, jó??? (Csak ne kelljen büntibe csücsülnöm!) Vagyis beszélni, magyarázni, magyarázni… különben nem megy a nevelés.
Végezetül: hogy mi számít még gyermekbántalmazásnak?
- A megrázott gyermek szindróma - főleg csecsemőkorban veszélyes, amikor is a rázás közben az agyban apró sérülések keletkezhetnek a rázás következtében. Mondani sem kell, milyen veszélyes lehet a gyermekre.
- Ide tartozik még a gyermek lelki bántalmazása, terrorizálása, ami gyakran jár testi bántalmazással is. Vagyis ha a gyermek állandóan azt hallja. „Olyan vagy mint apád/ anyád!” (negatív töltettel) „Rossz vagy! Hülye vagy! Nem vagy jó semmire! Nem lesz belőled semmi!” Mondani se kell, milyen lelki károkat okoz ez a gyereknek. Hosszú távon önmagát beteljesítő jóslat lesz, mert ha egész életében ezt halotta, előbb-utóbb el is hiszi magáról.
- A gyermek elhanyagolása. Számomra ez azt jelenti, hogy a gyermek testi-lelki fejlődéséhez nem biztosítják a megfelelő körülményeket. Nem nevelik, nem törődnek vele, nem hallgatják meg, nem viszik orvoshoz, ha beteg, stb. És ilyenkor a gyerek mit csinál? Minden olyan dolgot, amivel felhívja magára a figyelmet. Ez többnyire „rosszalkodás”, helytelen viselkedés. Mert legalább addig is vele foglalkoznak, még ha közben lehülyézik is. Nekem ide tartozik még az is, ha valaki tudatosan nem biztosít a gyermeknek minőségi táplálékot. Pl. vegetáriánus szülő nem biztosít húst, illetve extrémebb helyzetben semmilyen állati eredetű fehérjét a gyermek számára.
- Szexuális bántalmazás – ennek tárgyalása szintén egy hosszabb fejezet lenne.
- A gyermek szándékos megbetegítése – mert ugye ilyen is van, ha hiszitek, ha nem. És itt elsősorban nem a Münchhausen-szindrómában szenvedő szülő esetét értem. Hanem a terhesség alatti dohányzást, alkohol-, drogfogyasztást, stb.
A következtetést levonva számos oka van annak, ha a gyermek agresszív, kezelhetetlen a közösségben. A kérdés csak az, ha a szülő nem volt képes helyes példát mutatni, akkor ki és hogyan nevelje meg a gyermeket? Az óvónő, a tanár hogy tanítsa a gyermeket tiszteletre, együttműködésre, ha otthon ebből semmi nem működik? Vagy nekünk, védőnőknek, gyerekorvosoknak kellene pluszban nevelési tanácsokat osztogatni? Nem mindenkit lehet helyes útra terelgetni. Az biztos, hogy nem lenne jó, ha az oktatási rendszerbe visszakerülne a testi fenyítés, mint nevelési módszer.
kmaca2
