Mindig is volt bennem egyfajta spirituális érdeklődés, de azért igyekszem két lábbal állni a földön. A terhességem alatt próbáltam megtalálni az egyensúlyt a praktikus felkészülés és a lelki ráhangolódás között. Jártam a kötelező vizsgálatokra, olvastam szakkönyveket, de közben meditáltam is, és igyekeztem kapcsolódni a babámhoz.
Már az első trimeszterben éreztem, hogy a babám valahogy különleges módon kommunikál velem. Nem földöntúli hangok vagy látomások formájában – sokkal inkább apró jeleken keresztül. Amikor nyugtalan voltam, mintha ő is nyugtalanabb lett volna. Amikor zenét hallgattam és ellazultam, ő is nyugodtabbnak tűnt. Ez a finom összehangolódás segített abban, hogy ne csak az orvosi papírokat és ultrahangképeket lássam, hanem érezzem is, hogy egy új élet növekszik bennem.
A szülésfelkészítésen egy támogató szülésznővel ismerkedtem meg, aki tiszteletben tartotta, hogy szeretném a szülést természetesen, a saját ritmusomban megélni, amennyire csak lehet. Közben persze készültem a nem várt helyzetekre is – a gátmetszéstől a császármetszésig mindent átbeszéltünk. Biztonságban akartam érezni magam, bármi is történjen.
A szülés előtti hetekben reggelente jógáztam, esténként relaxáltam. A párom néha megmosolyogta, amikor mantrát dúdoltam a pocakomnak, de tiszteletben tartotta ezt a részemet. Ő a praktikus dolgokkal segített: összerakta a babaszoba bútorait, és segített bepakolni a kórházi táskát a listám alapján.
A szülés a kiírás körül, egy csütörtöki napon indult be. Reggel még semmi jel nem utalt arra, hogy aznap megváltozik az életünk. Dolgoztam otthonról, ebédet főztem, aztán délután enyhe görcsöket éreztem. Először azt hittem, csak a jóslófájások tértek vissza, amik már hetekkel korábban is jelentkeztek. De valami mégis más volt. Furcsa nyugalom szállt meg, és azt mondtam a páromnak: „Azt hiszem, ma este már nem ketten leszünk.”
Ahogy erősödtek a fájások, próbáltam mindent, amit a szülésfelkészítőn tanultam. Zuhanyoztam, labdán ültem, lélegeztem. Közben egy mantrát ismételgettem magamban, amit még a terhességem elején találtam: „Megnyílok és elengedem”. Ez a pár szó segített, hogy ne feszüljek ellen a fájdalomnak.
Éjfél körül már olyan intenzívek voltak az összehúzódások, hogy elindultunk a kórházba. Az autóút alatt próbáltam a lélegzetemre koncentrálni, és elképzelni, ahogy minden fájással közelebb kerül hozzám a babám. A valóság persze nem volt ennyire költői – a fájdalom időnként annyira erős volt, hogy a spirituális gondolatok helyét átvették a nagyon is földi nyögések és szitkozódások.
A kórházba érve minden felgyorsult. A vizsgálat során kiderült, hogy már 7 centire kitágultam – a szülésznő megdicsért, hogy ilyen jól haladtam otthon. A szülőszobában kértem, hogy ne legyen erős fény, és halkan szólhasson a zene, amit még otthon összeállítottam. A párom elhelyezte a kis elektromos teamécseseket, amiket vittem.
Próbáltam a korábban gyakorolt légzéstechnikákat alkalmazni, de be kell vallanom, a vajúdás csúcspontján ezek nagy része kiment a fejemből. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és sírva könyörögtem fájdalomcsillapításért. A szülésznő nyugtatott, hogy minden rendben halad, a párom a kezemet fogta és a homlokomat törölgette.
Aztán jött egy pillanat, amikor valami megváltozott – mintha a saját testem és a babám között létrejött volna egy újfajta együttműködés. Már nem ellenségnek éreztem a fájdalmat, hanem segítőnek, ami elvégzi a munkát, amit nekem kell. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fájt – de megtaláltam valami belső erőt, ami segített túljutni rajta.
A kitolás szakasza volt a legintenzívebb. Amikor azt hittem, már nincs több erőm, a szülésznő azt javasolta, érintsem meg a kisbabám fejét, ami már látszott. Ez a kapcsolat hihetetlen erőt adott – itt van ő, tényleg létezik, és már csak néhány pillanat, és a karomban tarthatom.
Hat órával a kórházba érkezésünk után, hajnali 6:22-kor megszületett a kislányunk. Ahogy a mellkasomra tették, minden fájdalom eltűnt. Létezett még a külvilág, hallottam a szülésznő és az orvos hangját, éreztem, ahogy ellátják a gátam kis szakadását, de mindez távolinak tűnt. Csak a babám létezett és a végtelen hála, amit éreztem.
A korai gyermekágyas időszakban a hormonok hullámzása miatt olykor váratlanul elsírtam magam, vagy hirtelen elöntött a kétség, hogy jó anya leszek-e. Aztán lassan megtaláltam az új egyensúlyt. A spirituális gyakorlataim segítettek – nem volt időm hosszú meditációkra, de a szoptatás alatt mantrát dúdoltam, és amikor a kicsi a mellkasomon aludt, az olyan volt, mint egy különleges meditáció.
Most, nyolc hónappal később, úgy érzem, a szülés és az anyaság megtanított arra, hogy az élet legcsodálatosabb pillanatai egyszerre lehetnek mélyen spirituálisak és fájdalmasan földiek. Vannak napok, amikor a fáradtságtól és a kialvatlanságtól alig állok a lábamon, de közben mégis érzem azt a különleges köteléket, ami a kislányomhoz fűz – egy köteléket, ami egyszerre nagyon is fizikai és valami módon mégis túlmutat a fizikai világon.
Ha valamit tanácsként adhatnék a leendő anyáknak, az az lenne, hogy készüljetek fel gyakorlatilag is, de közben ne féljetek kapcsolódni a spirituális oldaltokhoz sem. Ez nem jelenti azt, hogy minden pillanat varázslatos és felemelő lesz – lesz vér, fájdalom, kétségbeesés és kimerültség is. De ezeken túl, vagy talán éppen ezeken keresztül megtapasztalhattok valami olyat, ami megváltoztatja, hogyan látjátok magatokat és a világot. A szülés nem volt tökéletes, és most sem vagyok tökéletes anya. De különös módon éppen ez teszi tökéletessé az egészet.
KisCsillaG
