Baranyi László: Még mindig összerezzenek, ha a puskák ropogására gondolok
Baranyi László pontosan tudja, mit érezhetnek az ukrán lakosok az egy héttel ezelőtt kirobbant háború miatt. A színművész a második világháborúban, 17 évesen állt a tűzvonalban. A szeme láttára veszítették életüket az ártatlan áldozatok.
Forrás: Bors
A Família Kft. legendás Szép nagypapája, Baranyi László még csak 17 éves volt, amikor a második világháború alatt besorozták katonának. Gyerekként, gépfegyverrel a kezében küzdött a fronton, ahol a bajtársai mellett civil embereket látott meghalni. Az egy héttel ezelőtti orosz-ukrán háború kitörése felidézte benne azokat a szörnyű pillanatokat, amit akkor kellett átélnie. Tizennyolc éves volt, amikor vége lett a háborúnak, ami súlyos lelki sérülést okozott számára.
Lassan 80 éve történt, de minden pillanata bennem él a mai napig. Azt, amit én láttam, olyan volt, mint a mai háborús filmekben mutatnak be. Vérontás, egy igazi apokalipszis volt. A házak tető nélkül maradtak, sokszor amerre a szem ellátott, csak halottak feküdtek – idézte fel a háború emlékeit Laci bácsi.
– Budapest 102 napos ostroma alatt szolgáltam. Az emberben lévő ösztön, az élni akarás az, aminek köszönhetően lelkileg is ki lehet bírni egy ekkora megrázkódtatást. Volt, hogy nem jutottunk élelemhez, és hosszú órákon át nem tudtunk aludni. A hideg szaladgál a hátamon, ha arra gondolok, amikor a gépfegyverekkel tüzeltek. Amikor 1945-ben vége lett a háborúnak, augusztus volt és édesanyámnál ettem a húslevest, amikor egyik pillanatról a másikra remegve a földre borultam, és idegösszeroppanást kaptam. Nem tudtam beszélni, ekkor jött a közelünkben lévő, családi orvos ismerősünk a segítségemre. Nyugtató injekciót kaptam, de idő volt, mire helyre tudtam jönni – mesélte Borsnak a színművész.
Laci bácsi egy héttel ezelőtt, amikor meghallotta, hogy a szomszéd országban bekövetkezett, amitől mindenki tartott, össze rándult a gyomra, mert ő is látta, milyen, amikor az emberek megindulnak maguk mögött húzva az életük egy részét, remélve, hogy valahol menedékre lelnek.
– Még nem tudják, hogy mi vár várjuk. Az élet több, mint hősként meghalni, én is ott voltam. Nem lehet leírni, milyen az a hang, amikor órákon át lőnek sorozatban a fegyverekből. A Jóisten szeme rajtam volt, hogy én élve megúsztam – mondta érdeklődésünkre.
